“Két gyerek holttestét találták meg. Egy eltűnt néma kislányé még nem került elő. Katurian, egy író az első számú gyanúsított. A történetei és a gyilkosságok között egyértelmű az összefüggés azonban a kihallgatás során egyre kevesebb kérdés tisztázódik.

A történet egy elképzelt diktatúra, egy elképzelt városában játszódik. A szabályokat lépten-nyomon felrúgó nyomozók hidegvérrel játszadoznak a gyanúsított idegeivel, de a folyamatos lelki és fizikai kínzás ellenére sem érnek el sikert. Katurian nem tesz vallomást.

A darab nem csak egy kihallgatószobában, hanem az író történeteinek világában is játszódik. Ezeken a meséken keresztül ismerjük meg Katurian és testvére múltját, a novellák mentén derül ki szépen lassan az igazság a gyilkosságokról.”

Röviden ez a Párnaember című darab tartalma, ám valójában ennél sokkal-sokkal többről szól az ír Martin McDonagh műve. Egy igazi lélekevő, elkeserítő, szomorú, ugyanakkor fekete humorral átitatott, remek alkotás, amely ugyan nem általános értelemben vett horror, de legalább annyira komor és emberközeli. A négyszereplős dráma minimalista eszközökkel operál, a díszlet elhanyagolható, zenét csak ritkán hallunk, így az előadás szívét-lelkét a színészi játék és a szereplők közötti interakció adja.

Jómagam nem vagyok egyébként egy nagy színházfaló, de szerkesztőtársam, Smaragd Sárkány sokadik unszolására végül másodmagammal beültem a Holdongolf Projekt előadására, melyre a kicsinyke, ám annál hangulatosabb RS9 Színházban került sor vasárnap este. Az amatőr(nek vélt) színészek, a minimalista díszlet és a limitált nézőközönség okozta szkepticizmusom pontosan három percig tartott, onnantól átadtam magam a hangulatnak és az élménynek, amit a négy szenzációs színész és a nem különben remekül megírt színdarab hozott.

Martin McDonagh darabja nagyon nehéz és megterhelő, ám ugyanakkor szórakoztató, magával ragadó és a végletekig szerethető. Az abszurd, fekete humor vidám pillanataiból egy másodperc alatt fagy le arcunkról a mosoly és keseredünk el az élet kegyetlenségén. A főszereplői novellái nagyon fontos szegmensei a darabnak, amelyeket gyönyörű grafikával illusztrálnak, még hatásosabbá téve a történeteket.

A kétórás darab végeztével még percekig, órákig hatása alatt voltunk a látottaknak. Egyértelműen a legmeglepőbb a színészek játéka volt, akik egytől egyig megérdemlik, hogy megnevezzük őket. Molnár Kristóf (Tupolski), Kathy Zsolt (Katurian), Jánosi Ferenc (Ariel) és Pál Tamás (Michal) lenyűgöző munkát végeztek, és bizony ha ezt hívjuk manapság amatőr színjátszásnak, akkor én tényleg nem tudom, milyen a professzionális színészet.

Úgy gondolom, ha egy alkotás (legyen akár film, akár színházi darab, akár képzőművészeti produktum) eléri azt, hogy a néző még másnap is bizonyos kérdések megfejtésén gondolkozzon és sokadjára állapítja meg, hogy mennyire okos, mennyire remekül megszerkesztett darab, akkor arra ráillik a “tökéletes” jelző. Amatőr díszlet, amatőr színészek, de az élmény, amit kaptunk, felejthetetlen.

Értékelés: 10/10

(Varin)