Ki ne hallott volna Rodriguez és Tarantino közös duplamozijáról? Ami egyébként nem más, mint tiszteletteljes fejhajtás a nagyszerű/csapnivaló exploitation és horror filmek előtt, amiket annó kettesével, sőt hármassával vetítettek egy jegy áráért a grindhouse-nak becézett mozik, mert különben a kutya se ült volna be rájuk. A két zseni avagy elmebeteg rendező úgy döntöttek, megcsinálják a maguk kis grájndháuz-dábölfícsürjét, direkte és készakarva kisköltségvetésű szarnak álcázva, a hangulat fokozása érdekében bevetve mindenféle trükköt, amit csak összetudtak gyűjteni ifjúkoruk kedvenc trágyafilmjeiből, kezdve a gyári képhibáktól a kamutréjlerekig, amik amúgy szintén megérnek egy-egy misét, mint ezt már láthattuk a Machete és a Hobo With A Shotgun esetében is.

Robert Rodriguez Terrorbolygójában megvan minden, ami egy jóféle zombimókához kell: kétes eredetű katonai vegyianyag és az azt visszakövetelő hadsereg, szék- majd később géppuskalábú go-go táncos, rejtélyes múltú hős macsó, buta szőke, féltékeny férj, titkos bárbekjúszószrecept, kivénhedt flegma seriff, dögös motor(ocska, hehe 🙂 ), kasztrálókés, dunsztosüveg, egy különös gyűjtőszenvedéllyel megáldott biokémikus, valamint a beleit kihányó Tarantino, a Bin Ladent személyesen likvidáló Bruce Willis, a szó szerint ~agyatlan~ csaj a Black Eyed Peas-ből, belek, agyak, végtagok, vér, vér, mégtöbb vér és töménytelen mennyiségű kihasadt kelés, fekély nameg az azokból ömlő gennytenger. Röviden, tömören. Na persze mindezt Rodriguez bőségesen átitatta (a művéren kívül) morbid öniróniával, így a néző még véletlenül sem tudja komolyan venni amit lát, néhol szinte már nevetségesek a képsorok, mintha önmaga paródiája lenne az egész film, és éppen ezért olyan rohadtul szórakoztató; nem akar többnek látszani, mint ami: főhajtás az elődök előtt, egy egész műfaj, stílus, korszak előtt.

Szokták volt mondani “annyira szar, hogy az már jó”. Na a Terrorbolygó is pont ilyen, azzal a különbséggel, hogy ezesetben szándékos és megtervezett koncepció, hogy olyan szar, mint ~azok~ a filmek. Innen nézve viszont pont ezért annyira zseniális, mert miközben mélységes tisztelettel megidézi a ~nagy~ elődök hagyatékát, vígan bukfencel át mindenféle logikai kátyún és buktatón, amit önmaga elé görget; például kötelező kamatyjelenet kellős közepén pofátlanul beég a film, így a történet több kulcsjelenete és fontos háttérinfói is sajnálatos módon egyszerűen kiamaradnak a filmből, de a hiányzó szalag okozta kellemetlenségekért természetesen a vezetőség az elnézésünket kéri, és mire visszafűzik a szalagot, már lángokban áll minden, mi meg csak lesünk, mint hal a szatyorban, de igazából ez a kutyát se érdekli, mert itt a történet a legkevésbé lényeges, mert az akciók és a látvány elvisz mindent. A végén meg szinte jól esik, hogy bár kapunk egy kellően szentimentáis heppiendet, azért a cinikus kisördög csak kibújt Rodriguez írói vénájából és az emberiség megmentését egy szimpla hedsáttal, az egyszem biokémimókus arcának magasfokú átrendezésével egyidőben elnapolta. Ugyanígy szemrebbenés nélkül otthagyta a főbb szereplők zömének fogát is a mutkók és zombik között, viszont azt már a néző fantáziájára bízta, hogy a géppuskalábú csaj géppuska lába hogyan lő a ravasz meghúzása nélkül… 😀

Ha a gyomrod bírja a borzalmakat, akkor csak ajánlani tudom! 😉

8/10

phobic23