Ha valaki megkérne rá, hogy állítsam fel kedvenc Carpenter filmjeim képzeletbeli listáját, akkor szinte gondolkodás nélkül ez a Lovecraft Chtulhu mítoszára némileg kikacsintó film lenne a mindenkori első helyezett, elképesztő (valóság kontra fikció) mindfuck atmoszférájával, isteni zenéjével, no meg Sam Neill zseniális alakításával. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy szorosan mögötte ott állna a dobogón a The Thing (A dolog), illetve a sci-fi irányultságú, némileg B-szagú They Live (Elpusztíthatatlanok) klasszikusa. Ez utóbbiakról nemsokára szintén beszámolok majd…

Adott Sutter Cane, egy Stephen King-hez fogható rendkívül sikeres és népszerű horror író, aki legújabb, Az őrület torkában című történetével foglalatoskodik, amikor egyszerűen nyoma vész. Kiadója felbéreli hősünket, John Trent magánnyomozót, hogy derítse ki feltételezett tartózkodási helyét, és hozza már vissza az arany tojást tojó tyúkot. Trent – miután ismeretlen okból majdnem felaprítja az író ex-ügynöke egy tekintélyes méretű fejszével – a kiadó egy munkatársával, Lindával beleveti magát a kutatásba. Sutter Cane regényborítókból megfejti az író állítólagos tartózkodási helyét, ami egy képzeletbeli város, bizonyos Hobb’s End. (Csak nem Lovecraft utalás?!)

Odautazva aztán több mint furcsa események veszik kezdetét – teljesen olyan az egész helyzet, mintha egy Cane regény elevenedne meg annak minden valósághű fikciójával. Végül is találkoznak Cane-nal annak kastélyában, ahol kifejti, hogy Trent-re vár a feladat, miszerint visszavigye ezt a regénybe ültetett újabb borzalmat a kiadónak, hogy aztán majd az egész világ átélhesse. Trent természetesen megtagadja, de igazából nem tud mit csinálni ellene, s mikor a városba visszatérve feleszmél, már mindenütt jelen van a nagybetűs téboly, ami a legkülönfélébb módokon terjed…

Nem véletlenül neveztem Carpenter bácsi egyik, szerintem legzseniálisabb alkotásának. Eleve egy baromi klassz forgatókönyvből építkezik, hozzájön a rejtelmes már-már thriller-szerű, paranoiába hajló skizoid atmoszféra, némileg bekacsint a Cthulhu-mítosz lényegi mondanivalója vagy legalábbis a dimenziókra való utalgatás, és persze némi agybani, ha nem is zsigeri borzongást szintén tartogat számunkra!

Nem tudod meghatározni, hogy a filmben egész egyszerűen mi a valóság, mi az illúzió, ergó amit Cane leírt a könyvében az valósággá vált, vagy maga a valóság is csak egy könyv – tulajdonképpen hogy-is-van-ez?! (Erre a film egyébként ad egy nagyszerű utalást; nagy könyves jelenetet) Sam Neill élete talán legjobb alakítását hozza, amikor abszolút profi és magabiztos, roppant cinikus magánnyomozó karaktere egyre jobban becsavarodik és a végén totál bekattan (vagy mégse?!) Elvakult író szerepében Jürgen Prochow szintúgy telitalálat, amúgy is rejlik benne valami eredendő belső őrültség, szóval jószerivel még csak meg sem kell formálnia Cane-t, haha!

Filmünk egy tulajdonképpeni visszaemlékezés az elmegyógyintézetbe zárt Trent szemszögéből, de amikor visszatér a jelenbe, még mindig nincs vége a káosznak! (A film önreflexív jelenete szintén csúcsszuper!) Az a zseniális az egészbe, hogy amikor először megnézed a filmet, nem igazán fogod fel, érted meg pontosan, hogy akkor most mire is ment ki az egész – és jobb esetben újra megnézed. Akkor már leesik a tantusz, és kb. beszarsz, mert annyira durván ütős az egész koncepció meg a sztori maga, de mivel még akkor sem vagy biztos, hogy ami neked lejött az egészből, tényleg úgy van-e, újranézést követel… Akárcsak mondjuk a Donnie Darko esetében. (Bevallom, én kb. évente-kétévente újranézem mindkét filmet, mert számomra egyszerűen megunhatatlan, és persze mindig felfedezek benne valami újat, valami kis apró részletet, ami megbolygatja eddig precízen felállított tézisemet a film koncepcióját illetően.) Habár egy-két dolog némileg idejétmúltnak tűnhet, mert ugye nem mostanában volt 1995, még akkor is simán megéri megnézni, főleg ha szeretitek az ilyen agycsavarós-gondolkodós ún. mindfuck mozikat, egy kis horroros-thrilleres hangulattal nyakonöntve…

Értékelés: 10/10

eyescream