Új szerkesztő mutatkozik be a Cinegore oldalán. Wooltur nevével már találkozhattatok más oldalon is, de mostantól nálunk publikálja majd könyv-, valamint filmkritikáit. Első alkalomra egy izgalmas izlandi rémtörténetet hozott nekünk.

Ha valakinek megemlítjük a horrort, mint műfajt, szinte biztosra veszem, hogy egyből a különféle amerikai, ázsiai esetleg nyugat európai film, könyvek jutnak az eszébe. Ezen régiók számtalan nagyszerű művel örvendeztették már meg a horror kedvelőit. Ám a műfajt szerető alkotók nem csak ezen területek lakosaiból kerülnek ki. Mivel a Felföld című regény, egy vérbeli izlandi horror, annak minden sajátosságával ötvözve!

Történetünk négy barát körül forog, akik egy nagy túra keretein belül bejárják Izland vadregényes tájait. A kalandtúra már lassan egy hete tart, amikor éjszaka sűrű köd lepi el a vidéket, s hőseink egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően, egy idős házaspárnál kötnek ki, akik befogadják őket éjszakára. Az egyszeri ott alvásból végül kínkeserves hazatérések kudarcba fulladt sorozata lesz. Miközben számtalan hátborzongató furcsaságnak lesznek, szem- és fültanúi. Az idős házaspár is egyre furcsábban viselkedik, s úgy tűnik nem képesek elhagyni a kopár, kihalt felföldet.

Bevallom a regény helyszínválasztása nem éppen szerencsés, hiszen az izlandi felföld, kopár, kietlen pusztasága közel sem nevezhető hátborzongató, igazán horrorba illő helyszínnek. Kiben merülne fel az eshetősége annak, hogy egy kövekkel, homokkal és itt ott zuzmókkal, kisebb bokrokkal benőtt táj még félelmetes is lehet akár? Nos azt kell mondanom, hogy Bragi azzá tette a Izland felföldjét. Okosan és ügyesen szőtte bele a pusztaságba, azt a kellemetlen érzést, mely az igazi horrorok egyik védjegye: a biztonságérzet elvesztése. A felföldön ugyanis nincs menekülésre, elrejtőzésre alkalmas hely, mindenhol láthatnak minket, tudják merre megyünk, mit csinálunk, s folyton bennünk van az a bizonyos „valaki figyel” érzés. Egyetlen mentsvár az idősek háza, mely csak úgy hemzseg a szokásos kliséktől, hogy az olvasó ott se érezze biztonságban hőseit. Így elmondhatom, hogy a szerencsétlen környezetválasztás ellenére is sikerült egy megfelelően hangulatos atmoszférát kreálni a könyvbe. Szereplőink a történet folyamán megismertetik az olvasót az izlandi folklór egyes történeteivel, melyek bizarrságukkal csak dobnak egyet a könyv hangulatán. Itt el kell mondanom, hogy aki teljes egészében élvezni szeretné a regényt, annak előtte nem árt néminemű tájékozódást elvégeznie az izlandi mondák, regék és mítoszok körében.

Ugyanis számtalan utalás lelhető fel Bragi művében, ami más szájízt ad az egész könyvnek. Ám hiába a nagyszerű atmoszféra, hiába a sok rejtett és közvetlen utalás a kis szigetország mitológiájára, sajnos az egészet agyonvágja a szereplő, hogy is fogalmazzak, csúnya szóval, „nem szerethetősége”. A négy főszereplő (egy-egy pár), az ország középrétegéből kikerülő, az élet által és a maguk ostobaságától meggyötört, ám még is sikereket elérő 30 körüli ember. Viselkedésük, egymáshoz való viszonyulásuk, álszentségük és néhol irreális viselkedésük, nemhogy szimpátiát, de inkább valamilyen szintű érdektelenséget vált ki az olvasóból. Izgulni nem lehet értük, utálni se tudtam őket, olyanok mint az út szélén menetelő hangya. Ha rálép az ember nem sajnálja, ha nézi fáradhatatlan menetelésüket nem alakul ki szimpátia irántuk, olyan semmilyenek. Nos a négy szereplő pontosan ilyen: semmilyen. Hátterüket a történetet megszakító, és az olvasó számára a horror alól való kis fellélegzésnek szánt visszaemlékezésekből, elmesélésekből ismerhetjük meg. A baj ezzel csak az, hogy túlontúl sok van belőlük, s közel sem mondhatnám őket érdekesnek. A könyv felére ezen visszaemlékezések, és az ezekből, valamint a történések nyomásából kialakuló belső konfliktusok, teljesen átveszik a horror vonaltól azt a bizonyos láthatatlan gyeplőt, s az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy nem is egy rémtörténetet fog a kezében, hanem egy drámát. Megnyugtatásul elmondhatom, hogy az író, szerencsére időben kapcsolt, és gyors visszatereli a regényt a horror hátborzongató medrébe, s amit innentől kapunk az többszörösen kárpótol minket a közel 50 oldalnyi unalomért. Minden jó ha a vége jó, tartja a mondás. Sajnos ez a könyv befejezésére nem mondható el, felemás szájízzel tettem le a könyvet, mivel nem erre számítottam. Amit a legvégén kapunk az minden csak nem egy jól megírt befejezés. Értelmetlen zagyvaság az egész. Így utólag már-már vannak elképzeléseim, hogy mit akart elmondani az író, de ez egy átlag olvasónak megemészthetetlen sajnos.

Így végszóként azt kell mondanom, hogy a Felföld egy igazán ütős horror lehetett volna, mely a 2015-ös magyar nyelven megjelent horror könyvek között, akár a legjobb horror címéért is harcba szállhatott volna. Sajnos a szereplő unszimpatikus jelleme, az ellaposodó sztori, és az agyonkomplikált lezárás, jócskán elvett a könyv élvezeti faktorából. Ám ezek ellenére is azt mondom, hogy érdemes elolvasni a Felföldet, mert gyengeségei ellenére is egy jó alkotás.

7/10

(Wooltur)