A két héttel ezelőtti “olasz kalandom” után ismételten teljesen véletlenül egy itáliai darabba botlottam bele. A The Haunting of Helena a már többször feldolgozott Fogtündér történetét meséli el, persze a gonosz lény ezúttal sem csak pénzt hoz, hanem egy kis parát, rettegést és haláleseteket.

Sophia és lánya, Helena Olaszországba költöznek az anya válása után, hogy új életet kezdjenek. Egy autóbaleset következtében a kislány tejfoga kiesik, amelyet további kihullott fogak követnek majd. Természetesen ahogy minden amerikai családanya, Sophia is örömmel ismerteti meg lányát a legendával, mely szerint a kihullott fogakért cserébe pénzt ad a Fogtündér hálája jeléül. A furcsa lény azonban újabb és újabb fogakat akar a lánytól, és csakhamar kiderül, hogy a ház, ahova a hölgyek költöztek, durva titkot rejt, így közel sem azzal kell szembenézniük, mint gondolták.

Az egyik furcsa eleme volt ez a filmnek, mert sikerült összemosniuk a Fogtündér sztoriját egy teljesen szokványos szellemtörténettel. Ez talán még bocsánatos bűn is lett volna az írók részéről, ám messze nem ez volt a film legnagyobb hibája. Alapvetően rendkívül ritmustalan, szürke, hangulattalan műre sikerült a Haunting of Helena, amit a színészi játék csak tovább rontott. A nem túlságosan ismert Harriet MacMasters-Green karaktere unalmas, egysíkú, buta, semmit nem tesz hozzá a filmhez. A kétértelmű befejezés sem tetszett igazán, ráadásul az előtte 80 percig látott sablonos történethez nem is illett igazán ez a meglepőnek szánt, furcsa lezárás.

Összességében nem tudnám azt mondani, hogy nézhetetlenül rossz film volt, habár visszaolvasva írásomat, nem sok pozitívumot talált a pennám. A sok bosszantó körülmény mellett voltak benne szerethető jelenetek, a gyenge színész játék mellett a filmnek egész érdekes története volt. Ám ez egy közepesnél jobb osztályzatra így sem volt most elég.

Értékelés: 4.5/10

IMDb

(Varin)