Charles Dickens klasszikus művét ezerszer feldolgozták már és általában az alapműhöz hű alkotások születtek rendre. Ezzel szakít Richard Donner rendezése, melyhez többen írták a forgatókönyvet és jobbnak látták, ha a sötét tónusokat egy olyan direktor tudja kihozni az alapanyagból, aki az eredeti Óment is jegyzi. Főszereplőnek pedig egy igazi nagyágyút szerződtettek: Bill Murray-t, akitől híresen nem áll távol az egoista, cinikus és öntörvényű karakter, amellett, hogy kellő lazasággal tudja mindezt megszólaltatni a vásznon.

Minden A télapóval kezdődik, aki játékos manóseregével készülődik az ajándékok becsomagolására, de hirtelen robbanások rázzák meg a környéket. Fegyveres militaristák támadnak a Mikulásra és csapatára, akik nagyon rettegnek. Ekkor szinte a semmiből a Hatmillió dolláros férfi főszereplője, Lee Majors kerül elő egy sorozatlövővel és megnyugtat mindenkit: nem marad el a karácsony. És nem marad el a látvány, ugyanis ez egy “A rénszarvas halálának éjszakája” című film előzetese, és így kapcsolódunk a film jelenébe: Cross, a magának való tévés elnök teljesen kiszipolyozza és kiforgatja a hálózati struktúrát, sosem figyelve igazán arra, mik a valódi értékek. Hiszen a drogos-lövöldözős-felrobbanós tv-spot jobb egy műsor beharangozójának. Mintha csak a mai híradókat látná az ember, remekül kidomborítva az emberi kíváncsiság és agresszivitás hajlamainak legjavát.

Persze a kívülről tökéletesnek látszó máz elkezd szétfolyni, amikor volt főnöke, a hullaként igen jó színben lévő karakter jelenik meg Frank Cross előtt. Megfenyegeti, hogy három szellem fog megjelenni előtte, s át fogja értékelni destruktív magatartását. Ahogy eljönnek hozzá a múlt, a jelen és a jövő karácsonyának szellemei, úgy kerülünk furábbnál furább helyzetekbe főhősünkkel karöltve, aki lassan, de biztosan végiggondolja, szabad-e tovább folytatnia a szívtelen viselkedést.

A lényege tulajdonképpen ennyi, de a rengeteg geg, humor és irónia, ami a snittekbe szorult, képes kitölteni a teret és a nem kevésnek mondható száz percet, de mindez nem túl tolakodó és nem sekélyes poénokkal igyekeznek elütni az időt – talán ezért is volt egy sokkal karakteresebb időszak az akkori filmgyártás, mint a mai. Szerencsére érdekes szerepeket írtak a színészeknek, akik éltek a lehetőséggel és nagyszerűen mozognak a rájuk bízott feladat teljesítésénél. A keretes szerkezet is tartogat izgalmakat, hiszen a filmben is forgatnak, s ezt gyakran lökik a nézők arcába, szarkazmussal fűszerezve.

Bill Murray-t alakítása a legnagyobbak közé repítette, de nem csak nála érzékelhető a határok feszegetése, s ott már feltűnik egy kicsit másabb oldaláról is Bobcat Goldthwait, aki manapság horrorfilmek és hasonló kaliberű múvik rendezésével múlatja idejét. A filmes kellékek arzenálját vonultatja fel a rendező, hogy minél erősebb atmoszférát teremtsen, ami olyan könnyednek tűnik, mégis nyomasztó. Persze ehhez nagyban hozzájárult a remek operatőri munka és a megfelelő kamera távolságok és közeli képsorok megválasztása, amik rányomják a bélyegét az egész filmre. A speciális effektek kifogástalanok, jó látni, hogy évtizedekkel később is szépen mutatnak az animatronikai bábok és kézzel fogható megoldások, hisz akkoriban még mindig gyerekcipőben járt a számítógépes technológia.

Sötét mese a tévhitben élő férfiról, aki végül karácsonykor felismeri, vannak igazi értékek az életben, amikhez nincs szükség törölközőre vagy videófelvevőre. Remek alkotás, és – leszámítva az egyébként zseniális utalásokat, mint Richard Pryor meggyulladása, Lee Majors és a többi filmes hivatkozás – időtálló darab.

Értékelés: 8/10

Plendil