A havi DVD megjelenéseket böngészve futottam bele ebbe a filmbe és meg kell mondjam, a történet leírása igencsak felcsigázta az érdeklődésemet. Alkotói válsággal küzdő művész egy lyukat talál a falban, melyen keresztül egy hang felajánlja, hogy segít neki olyan művésszé válni, melyről mindig is álmodott. A műfaj horror-fantasy, relatíve ritka párosítás és a tény, hogy nem valami nagy hollywood-i stúdió producer gárdája, hanem egy független filmes csapat készítette, felcsillantotta annak reményét, hogy valami különlegeset fogok látni.

Az inspiráció, vagy – ha úgy tetszik – a múzsa csókjának hiányát kevés művész nem tapasztalta meg. Ez főleg azoknak jelent komoly problémát, akik a művészetükből akarnak megélni. A Deep, dark is ebből az alapkoncepcióból indul ki: Hermann (Sean McGarth) mobilokat készít. Azok kedvéért, akik esetleg nem lennének tisztában azzal, hogy ez mit is jelent elmondom, hogy a mobilok afféle szobrok, melyet a művész legtöbbször különböző háztartásban fellelhető tárgyakból állít össze, gyakran olyan céllal, hogy az adott tárgyak, hétköznapi környezetükből kiemelve és egy koncepció részévé válva, valamilyen másodlagos jelentés kapjanak. Itt, már rögtön a film elején belefutunk az első problémába: Hermann látszólag nem alkotói válságban van – ahogy azt a film és maga Hermann is sugallni akarja -, hanem egyszerűen tehetségtelen. Legalábbis nekem ez volt az érzésem, gyanítom viszont, hogy az író-rendező (Michael Medaglia) célja nem ez volt. Szóval Hermann erőlködik, hogy kipréseljen magából valami olyat, amivel elkápráztathatja a közeli galéria vezetőjét. Layla (Monica Graves) végül elfogadja Hermann kétségbe esett ajánlatát, hogy ha két héten belül nem áll elő valamivel, amit a nő is valódi nagy durranásnak tart, Hermann felhagy a művészkedéssel.

Hermann, kiszakadni akarván a megszokott környezetéből, beköltözik sikeres nagybátyja régi stúdió-lakásába, mely meglepetésére még a saját szobájánál is lepukkantabb. A két hét szép lassan eltelik anélkül, hogy a srác egy jottányit is közelebb kerülne ahhoz, hogy egyáltalán bármi értékelhetőt is összehozzon. Már éppen feladná „karrierjét”, amikor a szoba falából, egy lyukon keresztül egy női hang szólítja meg és ajánlja fel segítségét. Ez az a pont, amikor átlépünk a szürrealizmus világába. Az a valami a falban hozzásegíti Hermann-t, hogy létrehozza a művét, mely megnyitja számára az utat a sikeres művésszé váláshoz, cserébe csupán némi törődésre vágyik. Úgy tűnik, minden rendben is megy, egészen addig, amíg a fiú el nem kezd más „nők” után kacsingatni…

A szürrealizmus eszközeinek igénybe vétele nem egyedülálló a horror illetve a science-fiction műfajában. Csak néhány példát említve a kedvenceim közül: a dán őrült/zseni Lars von Trier Birodalom sorozata (Riget), Terry Gilliam, vagy Stephen King filmjei (ez utóbbinál rendezőtől függetlenül), Tim Burton jellegzetes képi világa. De, hogy ne menjünk ilyen messzire, mindjárt itt van a jelenleg is futó American horror story, mely szintén előszeretettel alkalmaz szürreális jeleneteket a hatás fokozása végett. Ezen művek közös jellemzője, hogy a váltás realitás és szürrealitás között mintegy magától értetődő folyamat, művészi eszköz arra, hogy a nézőt kizökkentse a komfortzónájából, befogadóvá tegye bizonyos mélyebb, gyakran rejtett mondanivalóra.

Éppen ezt a folyamatot hiányolom én a Deep, dark-ból: a filmet nézve nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy valami itt hibádzik. Amikor Hermann teljes természetességgel diskurált a falban lakó entitással, alig bírtam ki, hogy rá ne ordítsak a képernyőre: „Ember, az egy lyuk a falban! Nem is érdekel, hogy kiféle, miféle lény rejtőzik a fal mögött!?” Pontosan ez az, ami a film legnagyobb hibája. Képtelen volt – engem legalábbis – magába rántani, hogy eggyé váljak a világával, amiben egy beszélő lyuk a falban teljesen természetesként hat.

Ez Michael Medaglia első nagyjátékfilmje író-rendezőként, így talán megbocsájtható, hogy nem sajátította még el a filmkészítés minden csínját-bínját. A helyzet az, hogyha – kissé a valóságtól elszakadva – a rendező leültette volna a nézőket egy nagy tábortűz köré és élő szóban előadja ezt a történetet egy holdtalan éjszakán, valószínűleg lényegesen nagyobb hatást válthatott volna ki. Egyszerűen azért, mert a hallgatóságnak lehetőséget adott volna arra, hogy saját fantáziájával egészítse ki az elhangzottakat, képzeletével kitöltve az üresen hagyott réseket. Maga a mögöttes ötlet tehát nem ördögtől való, csak a megvalósítás hagy kívánni valót maga után. Mi lehet a sikertelenség oka? Kétdimenziós karakterek, klisés történetvezetés, átlagos képi világ. Ezek sajnos olyan dolgok, amik nem a pénzről szólnak, kis költségvetésből is megoldhatók lettek volna. Egyértelmű, hogy nem az amúgy nem túl tapasztalt szereplőgárdán múlott a dolog, ők kifogástalanul hozzák megírt szerepeiket, az már nem az ő hibájuk, hogy a karakterek mindegyike maximum három jelzővel tökéletesen jellemezhető.

A kérdések, amiket a Deep, dark megpróbál körüljárni mindig is aktuálisak voltak és lesznek. Hol kezdődik a művészet? Mi az, ami ihletet ad hozzá? Lehet-e kényszerből alkotni? Kit, mi motivál? Mire lennél képes azért, hogy az önkifejezésből sikeres és gazdag életet éljél? A baj csupán az, hogy a kérdésekre nem kapunk választ, még amolyan általános igazság formájában sem, erre ez a film nem alkalmas. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy csak én nem voltam fogékony hangulatban, mikor végignéztem a Deep, dark-ot, könnyen lehet, hogy ez is képes lesz megtalálni a maga rajongótáborát, az egyedisége, kissé latin filmkészítő iskolát megidéző hangulata mindenesetre jó kiindulási alapként szolgálhat. Röviden tehát a Deep, dark a fentiek ellenére „megér egy patront” – ahogy a film főhőse, Hermann is gondolhatta. Nézzétek meg és rájöttök, mire gondoltam!

Értékelés: 5/10

Gabblack