A megszállós és kézikamerás zsánerműfajok kéz a kézben való megjelenése nem újdonság, sőt, egész komoly múltra tekint vissza. A köztudatban természetesen a Blair Witch volt az első, amely igazán megragadt, s azóta készültek jó, elfogadható és bűnrossz próbálkozások, de egyvalami mindig biztos: a kamera hirtelen mozdulataival és jump scare-ekkel próbálnak hatni a rajongók elméjére. E tavalyi mű fölött az Adam Robitel, Gavin Heffernan páros bábáskodott, míg előbbi jegyzi rendezőként.

Az alaptézis ugyanakkor nem merül ki abban, hogy egy család belügyeibe avatkozik egy forgatási csoport, hanem egész pontosan az Alzheimer kórt, mint valódi kapcsolódási pontot szőtték a szituációba. Az anyagi gondokkal küzdő Logan családban az anyját gondozó Sarah és a tanulmányokhoz szükséges anyag felvételét kereső diák és csapata egyezik meg, hogy a beteg édesanya leépülésének folyamatát rögzítik. Az orvosi diagnózisokkal tarkított filmes szerkezet egyrészt a középpontba állított Deborah viszontagságait, agyi aktivitásának visszafejlődését láttatja, másrészt régi bejátszások, fotók törik meg a cselekmény folyamatát. A dokumentarista jelleg persze elég felületes, ugyanis csapong a nézőpontok között, de ma már egyáltalán nem elvárás ugyanabból a szemszögből befejezni egy alkotást, mint amiben elkezdték.

A zárkózott idős hölgy eleinte nem is nagyon akarja, hogy körbekamerázzák a lakást, de kiderül, nem tették olyan rosszul, ugyanis furcsa reakciókat produkál. Előbb fura mód a konyhabútorra áll minden átmenet nélkül, majd nem látható emberekkel kommunikál, végül pedig öntudatlanul kezd kézzel ásni vagy épp rátámadni a filmesekre. Többször kerül kórházba, majd vissza a lakásába, de az állapota egyre inkább romlik, mígnem elkerülhetetlenné válik a gonosz teljes kibontakozása. Természetesen ehhez meg kellett pendíteni egy másik szálat, ami lassan érthetővé teszi a nő fura megmozdulásait, és a szomszéd kedvessége mögött is valami sötét titok rejlik. Nincsenek fölösleges körök, egész rendszerezetten adagolják a jelenségeket, amik követik a bevett receptet: folyamatosan egyre durvább dolgokkal áll szemben a néző. A színészek egy része jól teljesít, de vannak kivételek sajnos és ők elég sokszor szerepelnek – ilyen a diáklány vagy épp az orvosi csapat egésze – csorbítva az összképet. A másik zavaró dolog, hogy hiába a teátrális jelenetek, ezt a szituációt már megírták többször, nincsenek újdonságok, vakmerő húzások (jó, mondjuk ami a sötét házban történik az asszonnyal, az elég hátborzongató snitt, de körülbelül ennyi), és így elmarad a katarzis. Kivételt képez ez alól, ha valaki pont ezzel a filmmel indul el horrorfilmes barangolásán.

A generikus forgatókönyv tehát nem alkalmas arra, hogy igazán a karosszéket szorongassuk vagy elég közel kerüljünk a karakterekhez – ami elengedhetetlen egy ilyen filmnél – így átvitt és valódi értelmében is megmarad a monitor üvege, ami az elválasztóvonal közlő és befogadó között.

Egyébként szép, tiszta felvételeket készítettek, és bár ez ellentmond a found footage eszmeiségének, az talán még zavaróbb lett volna, ha alig látszik valami a képernyőn. Az operatőri munka egyébként remek, gyakran sokkal több pénzből sem sikerül ezt ilyen szinten tartani. Zenei alaptémák nem nagyon vannak, a zajok és hangok viszont képesek hozzátenni a képi világhoz, de ez sem igazán elég az elbarikádozott atmoszféra felnyitásához.

A speciális effektek domborítanak a leginkább, ebből a szempontból kellemes meglepetés volt a film, de az első képsorok után jóval több potenciál rejlett benne, s kár, hogy ezt nem tudták kiaknázni, így pedig a feszültség szinte teljesen elmarad. Természetesen a műfaj szerelmeseinek megérheti benevezni rá, de ez rendkívül kevés ahhoz, hogy maradandót alkosson.

Értékelés: 5/10

Plendil