Sokan próbálták meg csúcsra járatni a crossover szörnyes filmeket, de amikor alapból két-két mutáns lényből összerakott debil kreáció (tehát gyakorlatilag négy monstre) harcol egymással, az több mint a szórakoztatás csúcsa! Nyilván csak egy bizonyos szűk réteg számára, akik többek között a Roger Corman-féle orbitálisan nagy hulladékokért is rajonganak. Márpedig ez a produkció bizony a Mester kezei között született, haha!

Casper Van Dien – ezúttal mint részeges kapitány – másnaposságából éppen a hajóján tartandó gyászszertartásra ébred, majd nem sokkal később nem várt vendégként megjelenik a cápolip, és ahelyett hogy ő is leróná tiszteletét, megzabál egy-két hozzátartozót.

Mindeközben az egyik városi klinikán a feltehetően német gyökerekkel rendelkező dr. Reinhart enyhén lecsúszott, középkorú páciensének éppen azt javasolja, hogy további baseball-karrierjét meglehetősen fellendítené, hogyha – korábbi kutatások eredményeit felhasználva – gyilkos bálna és szürke farkas gének juttatnának a szervezetébe.

Míg szerencsétlen hősünk ezen gondolkodik, addig a városban és a tengerparton zajló, rendkívül izgalmasnak mondható Sharktopus-támadásokat vágnak be, illetve láthatjuk, amint Capser Van Dien és cimborája egy helyi sámán elé kerül, aki mindenképpen ki akarja vágatni velük az említett szörny szívét, mert az olyan nagyon voodoo!

Miután sikerül a génkísérlet, és a teljes átváltozáshoz tengerbe dobott emberünk félig farkas, félig orca, de egészen elcseszetten kinéző hibridként tér vissza – éppen teliholdkor! -, a doktornő szint azonnal felajánlja neki, hogy harapjon belé – innentől kezdve pedig a házi ebként működő whalewolf is elkezd random emberek gyilkolgatni. Így folyik ez egy jó darabig, persze bevágott hülyeségekkel spékelve, mígnem a film végére sikerül csapdát állítani a helyi stadionban, ahol egy kisebbfajta szörnypankráció után mindkét fenevadat egymás után pusztítják el.

A már Sharktopus vs Pteracuda című gyöngyszemért is felelős Kevin O’Neill (érdeklődőknek elmondom, hogy szintén a nevéhez fűződik még: Dinocroc, Dinoshark, Dracano) teljesen otthonos pályán mozgott, főleg hogy Roger Corman állt mögötte. Így készülhetett egy teljesen infantilis hangulatú, ép ésszel felfoghatatlan képsorokban bővelkedő SyFy-csatornás marhaság, melynek legnagyobb előnye talán az, hogy egyáltalán nem veszi magát komolyan.

Nem is tudom hirtelen, mit élveztem jobban. A kiöregedett, még mindig brutális fosul játszó, nem véletlenül zs-kategóriás retkekbe feltűnő Casper Van Dien viccesnek szánt jeleneteit, az eltúlzott német akcentussal ripacskodó Catherine Oxenberg doktornő karakterét, vagy csak szimplán a Scooby Doo-ba is beillő nonszensz jeleneteket. Hogy ez utóbbinál konkrétan mire gondolok?! Például amikor hősünk kezet… pardon, csápot ráz a sharktopus-szal, hogy akkor most barátok vagyunk, vagy nem találja magát a térképen, de a jó fej szörny megmutatja neki, mire megköszöni, és csak utána veszi észre, hogy az valójában a szörny volt stb. Szóval bátran állíthatom, hogy egyedül talán a képernyőre fröccsenő véren nem lehet szórakozni, haha!

Legnagyobb show-t persze még így is a botrányos kinézetű cápfarkas viszi, amely mintha valami elcseszett rajzfilmből lépett volna ki: az orca jellegzetes fekete-fehér színében pompázó, végtagjain hibbant uszonyt viselő, ámde játékosan viselkedő, ezerfogú eb. Röviden: a WTF-faktor ezúttal is kimaxolva, bravó!

Értékelés: 3/10

eyescream