Rodrigo Gudino neve eleddig igencsak a háttérben maradt, pedig szép lassan ő is építgeti filmográfiáját. Ennek egyik első állomása volt a címben említett darab, mellyel sokak kíváncsiságát keltette fel és az Amerikában népszerű Rue Morgue horror újság alapítója a nagyon csekély játékidő ellenére is megfelelően alkalmazza a sokkoló elemeket. Ennyire azért nem akarok előre szaladni, de lássuk, mit tartogat a szereplők közötti felfokozott hangulat 22 percben.

A kezdő képsorokon egy lány imádkozik, és érződik a mondanivalójából, hogy valami a fejében nagyon nincs rendben. Nehéz ugyanis azonosulni valakivel, aki azt kívánja, bárcsak szeretné őt egy férfi annyira, hogy meg is erőszakolná. Lépésről lépésre fokozódik a kétely és az őrület: egy fiút sikerül megfűznie, hogy találkozzanak egy focipályán – ha igazán szereti. A lány a barátnőjével egy lepukkant házba invitálja újdonsült vendégét, ahol egyre több bizarr dolog történik és a felek közti feszültség folyamatosan nő. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a sztoriból, mindenki számíthat vérre, nyomasztó helyzetekre és egy raklap mennyiségű, a józan észnek ellentmondó szituációra.

A történet – bár közel sem mondható kerek egésznek – tartogat annyi fordulatot és cselekményt, ami képes fenntartani az érdeklődést, sőt, a karakterek bemutatására szánt idő meglepően kevés még a rövidfilmes átlaghoz képest is, viszont a jól megírt párbeszédek és az emlékezetbe ivódó mozdulatok segítik a megértést és a nem feltétlenül könnyű feldolgozást. Olyan kérdésekre fölösleges keresi a választ, hogy “miért?”, itt nem is a motiváció a lényeg, azzal elfocizgathat elméletben bárki. Ennek a kihagyása viszont nem üt vissza a végén sem, és nagy szerepe van benne a színésznőnek, aki az ördögi Ramona-t alakítja (Bianca Rusu). A negatív Femme Fatale-t nagyszerűen játssza el és ha néhol kicsit át is esik a ló túloldalára, egyértelműen meghatározó szerepe van abban, hogy a teret körbeöleli és kontroll alatt tartja a többi karaktert.

Található a filmben két érdekes utalás, melyek közül az egyik egy fehér maszk, amit a srácnak kell hordania a házban. Egy-egy motívum többet mond minden szónál és remekül prezentálja az alávetettséget, ahogyan az akaratát már képtelen irányítani. A másik momentum – bár ez olvasva a világhálót, nem sokaknak állt össze ebben a formában – az a valami, ami a ház pincéjében található elzárva és aminek a teljes megszégyenítése (az a valami jól láthatóan egy női nemi szerv stilizált alakja) egyet jelent a nemi szerepek lerombolásával.

A rendezés ugyan nem kiforrott és a kópia minősége is valahol a kilencvenes évek Goosebumps szintjén mozog, de a vágások és a beállítások jól funkcionálnak. A zenei aláfestés nem annyira meghatározó, de amikor jelen van, akkor kiegészíti a történéseket. Ugyanígy korrektül álltak hozzá operatőri szemszögből és a fények használatát és sikerült jól kivitelezni. Ami még nagy dicséretet érdemel, az a speciális effekt részleg, hiszen kis költségvetés ide vagy oda, a vér és a nem várt meglepetés a pincében határozottan jóra sikerült. Összegzésképpen ez egy abszolút jó kisfilm, tele váratlan dolgokkal és egy hatásos színészi munkával. Nagyon érdemes próbát tenni vele.

Értékelés: 7/10

Plendil