A horror műfajának rengeteget köszönhet a világ, s nem kivétel ez alól, a kicsit másabb műfajba tartozó, de vérben gazdag hősmítosz sem. Az ABCs of Death a készülésekor meghirdette, hogy a rajongók/filmkészítők által beérkezett rövidfilmek közül válogatva fogják megtalálni a huszonhatodik rendezőt, s agyszüleményét, és bizony a T is for Turbo akkor már sokakat megmozgatott. Az ötletet pedig kibővítették egész estés feature filmmé, ami őszintén szólva kifogástalan lett.

A rendező hármas: François Simard, Anouk Whissell, Yoann-Karl Whissell megálmodta, hogy lehet a pár percből értékes másfél órát a nézők elé tárni, s kezdjük azzal, hogy az egész film egy nagy tiszteletadás a nyolcvanas évek bimbózó kibertechnológiás-gore építős-poszt-apokaliptikus felhozatala előtt. A sztori kezdetén megismerjük főhősünket, a fiatal srácot, aki gyűjtöget, próbálja felidézni gyermekkorának jóságait (ismerős ez esetleg valakinek?), bemutatják az emberek életét a nagy atomharcok után, ahogy mindenki próbál élni és túlélni. A fiú természetesen rajong mindenért, ami kiskorához kötheti, s ilyen Turbo Rider, a szuperhős, akinek koszos képregényeit előszeretettel lapozgatja. Szintén ekkor botlik az önérzetes cowboy archetípusba, akivel később is többször összehozza a sors. S ha már sors, akkor illendő megemlíteni, hogy – bár nem tervezi – de “begyűjti” a barátságot is egy lány személyében, akinek a múltja igen érdekes, de nem feltétlenül spoilereznék, ha nem muszáj. Az ifjú, kicsit dilis hölgy felfogása azonban kirívó, amit öltözékével és állandóan kedélyes állapotával még inkább kiemelnek és szembeállítják a búskomor valósággal, ami (alternatív jövőként) 1997-et jelent. A főszál sosem feledkezik meg arról, hogy mi a legfontosabb: együttes erővel lebírni a Mad Maxet idéző ruhákban flangáló bringás bandát és azok vezetőjét, a tiszta vízre áhítozó Zeus-t.

Az események remekül követik egymást, nem sok fölösleges idő van, amikor azt lehet érezni, hogy csak arra jó az adott snitt, hogy növeljék a játékidőt. A gegek és apró utalások (például Army of Darkness) mindig sikeresen feloldják a helyzetet, magukkal rántva a nézőt a nosztalgia és valami feltérképezhetetlen kellemes érzés köztes állapotába, ami miatt nehezemre esett haragudni egy-egy kicsit visszafogottabb részlet láttán.

Természetesen nincs jó sztori jó színészek nélkül és ezúttal a kevesebb több volt. Hála égnek nincsenek túljátszások, visszafogott, emberi kifejezések és párbeszédek a jellemzőek, s ezt megfejelték a forgatókönyvben azzal, hogy egyszerűen, de hatásosan mutatják be a szereplők hátterét, akik rokonszenvesekké válnak. Michael Ironside pedig.. nos, ő egy badass színész. Muszáj megemlítenem a speciális effekteket, amik ugyan néha rettentően eltúlzott henteléseket mutatnak be, de kiválóan szolgálják a sztorit, még ha időnként ezek is lépnek a középpontba. Nem zavaró, öncélúságról sem lehet beszélni.

A korrekt fényképezés mellett nagy szerepet kapott a táj bemutatása, amit szintén nem túl nagy pénzből, de kompakt módon és a lehetőségekhez mérten mégis gazdagon adagolva mutattak be. Nem lehet elmenni szó nélkül a pazar zenék mellett sem, amit a övidfilm után ismét a Le Matos vállalt magára és tökéletesen rímel a képanyaggal.

Ezt a filmet bátran ajánlom mindenkinek, mert becsületesen megdolgoztak a szkripttel, az effektekkel és a beállításokkal, s ez elég arra, hogy az év egyik kimagasló élményévé avanzsált a számomra.

Értékelés: 8,5/10
Plendil