Az elmúlt két hét során egy dupla hosszúságúra nyújtott tematikus hét keretein belül ismét végigvettünk pár filmet a minőség vermének alsóbb rétegeiből. Már a “hét” tervezésekor felvetődött a szerkesztőségben is az örök kérdés – tekinthetők-e bizonyos szempontból jónak a trash filmek? Képesek-e az ilyen alkotások valamilyen értéket felmutatni? A skálán mettől meddig érvényes az a meghatározás, miszerint valami “annyira rossz, hogy már jó”? Aktuális, kissé rendhagyó kerekasztalunkban, amely egyben a második trash tematikus hetünk lezárása, ezt a témakört próbáljuk körbejárni, kedvenc szennyfilmeket felsorolni, és persze behatárolni a hetet is indító aktuális trash-mesterművet, a Sharknado 3-at.

A három kedvenc trashfilmed indoklással:

Plendil: Nehéz kérdés, bár ha jól végiggondolom, mégis létezik egy-kettő, ami kiemelkedik a mezőnyből. A harmadik a listán egy óriási klasszikus. Igen ez a Plan 9. Az Ed Wood filmet követően azonban messzemenőkig megváltozott a véleményem az egészről és nem csupán a képsorokat látom benne, hanem a mögötte lévő őrült hitet és fanatizmust, ami alig érződik a végterméken, mégis egy roppant szórakoztató alkotásról van szó. A második a listámon egy zseniális “jet director” és a török Alain Delon (aka. Cüneyt Arkin) egyik legkomolyabb filmje, a Dünyayı Kurtaran Adam, vagyis a török Star wars. Aki ezt nem látta, az nem tudja, mit hagyott ki. Ez a töménytelen mennyiségű baromság, ami ebben létezik, a sok kikukázott, más filmekből kunyerált kópiákkal összemosott agyrém meghatározó élmény mind a mai napig. A trónon azonban csakis a Return of the Roller Blade Seven állhat nálam. A messianisztikus hitű Donald G. Jackson és Scott Shaw teremtette totális káosz, amihez még egy nyeszlett forgatókönyvet sem írtak, a tökéletes trashfilm. Ennél nagyobb zsibbadtságot semmi nem okozhat ember számára. Persze van még úgy ötven-hatvan örök érvényű moslék, amit muszáj látni, mielőtt az örök disc-rétre távozik emberi valónk, de ez olyannyira szubjektív, hogy kinek melyik balfékség tetszik, hogy az a legegyszerűbb, ha mindet megnézitek. tízezer légy nem tévedhet.

Zoo_Lee: Kék lidércek – mert a legjobb campy/trash horror, ami magyarul valaha megjelent, sántít minden egyes ponton, mégis lehetetlen nem szeretni. Robot Monster – mert Ed Wood mellett a trashműfaj egyik őse, végtelenül szórakoztató, ha kellően zsibbadt aggyal ül le hozzá az ember, az akváriumból és fél gorillajelmezből összedobott idegen szörny pedig kultikus karakter Terror Firmer – mert szívem szerint Lloyd Kaufman közel teljes rendezői munkásságát idenyomnám, mégis a Troma testnedvekben úszó elborult önparódiája talán a kedvenc darabom. Külön díjam pedig a hazai Harc a Fényért sorozat készítőinek jár, a mai napig lelkesen sokkolgatom vele azokat a kishitűeket, akik szerint a magyar filmgyártásban nincs hatalmas potenciál. 🙂

Fixxer: 1- Kung Fury: Zseniális fél óra, ami görbe tükröt állít a 80′-as évek filmjeinek, fetrengős one-linerekkel és képi poénokkal – ezt egyszerűen látni kell.
2- Sharknado: Az első rész valami újat hozott a trash műfajba. Ez már szándékosan, elborultan annyira rossz – hogy élmény legyen, és össze is jött nekik. A 10 cm-es vízben közlekedő cápák, a láncfűrész ismét ikonikus magasságba emelése…a zene, a feeling, mind hozza a trash-orgiát.
3- Grindhouse: Robert Rodriguez-ék modern trash parádéja méltó módon követi a régi trash filmeket….a két rész más és más – mégis lebilincselő élmény.

Murphy: Baromi nehéz kérdés, de mint sokat próbált trash-mester, mégis megpróbálkozom vele.

1. Killer Klowns from Outer Space: Világűrből származó cirkuszi sátor alakú űrhajó, amelyből különféle infantilis bohócok szabadulnak ki és kezdik vegzálni a békés kisváros lakosságát, hogy vattakcukrot csináljanak belőlük!! Ekkora elmebeteg baromságot nem lehetett könnyű összehozni ép ésszel, ezért gondolom sok teknokolrapidos zacskó fogyott a kiagyalása közben. Mindamellett pedig imádnivaló az egész betegség, egyszerűen nem lehet nem rajongani érte!

2. Necro Files: Egy pszichopata kannibál sorozatgyilkos egy sátáni rituálé után zombiként tér vissza, hogy softcore jeleneteket követően felzabálja az olcsó ribik belsőségeit, miközben álló farka jelzi neki a közelben lévő szexet. Mi ez, ha nem a legalja szórakoztatás?! Madzagon belógatott repülő csecsemő, dilettáns szintis hangaláfestés, c-vitamint szipuzó zsernyák, valamint egy plátói guminő-románc… MUST SEE!

3. Troll 2: Vajon mit is mondhatnék a sokáig az iMDb lista egyik legrosszabb helyezettjének számító, viszont pont ezért baromi népszerű fantasy-horror produkcióról?! Trollok ugye egyáltalán nincsenek benne, viszont fiúkat fává változtató goblinok annál inkább, és persze rengeteg olyan jelenet, ami garantáltan megrepeszti a koponyádat! nem viccelek, kihagyhatatlan alkotás!

Blizz: Huhh, hát nem egyszerű feladat abból egy végeláthatatlan fostengerből kihalászni a három legemlékezetesebb, illetve számomra legkedvesebb alkotást, és a döntés nem is tud teljesen igazságos lenni, hiszen a képzeletbeli harmadik helyezést egy hihetetlenül “erős” mezőnyből kellett kiválasztanom (Violent Shit 3: Zombie Doom, Necro Files, Troll 2, Santa Claus conquers the Martians, Korkosuz, stb.).

Ez, azaz a TOP 3. helyezett nálam az Amerikai Nindzsa 4 lett (American Ninja IV, 1990, imdb: 3.6), amit elsősorban a lehetetlen, citromsárga és hupikék nindzsás akciójelenetek és fasz szövegek/dialógusok tettek feledhetetlenné (Dudikoff biológia órája például teljességgel überelhetetlen: “a mai leckénk a környezetvédelemről fog szólni… mi is az a környezet… a környékünk. Menjetek ki, és keressetek példát a környezetünkre”). És hát azért az sem melékes, hogy ez az egyetlen olyan Amerikai Ninja film, amelyben Michael Dudikoff és David Bradley is szerepel.

Az “ezüstérmet” jelen hangulatomban én a Szuper Infraember-nek ítélném oda (The Super Inframan, 1975, imdb: 6.6); ez egy elképesztően pörgős akciófilm, melyben a főhős – aki piros latex-ruciját felöltve szabadon tudja változtatni a méretét – viccesebbnél viccesebb szörnyekkel kungfuzik, lézersugárral vagdossa le a gumisárkánnyá átalakult gonosz Sárkánycsászárnő fejét (egymás után többször is), és még egy csomó más mókás dolgot is csinál, amikor éppen süt a nap – hősünk szuperhős jelmeze ugyanis napelemmel működik. Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb filmélménye volt az Infraember, melynek eredeti DVD-s, valamit az Infraember-figurával felszerelt Video CD-s (!) deluxe változata a mai napig itt figyel a polcomon.

Az all-time-favorite nálam a Kék lidércek című horror-klasszikus (Curse of the Blue Lights, 1988, imdb: 3.7), amely hazánkban Csonka “Ding Dong” Pici szinkronhangjával jelent meg még a kilencvenes évek legelején, ha jól emlékszem, a VICO gondozásában. A film néhány fiatal történetét meséli el, akik csak kefélni szeretnének egyet a városszéli parkolóban, de végül mindenféle rémséges figurába botlanak bele; egy három főből álló szellem-klánba, egy csapat zombiba, egy enyhén retardált boszorkányba, valamint a félelmetes Muldoon-emberbe, akit még napfelkelte előtt le kell győzni, különben az emberiségnek befellegzett. Ha nem is félelmetes, de mindenképp hangulatos, és veszettül szórakoztató film ez, aminek a videojáték adaptációját (melyhez a film írója, Bryan Sisson már Facebook üzenetben gratulált nekünk) hamarosan fogjuk szállítani Zoo_Lee kollégával (www.curseofthebluelights.com).

Kele-man: 3. Cyclops (2008) (A küklopsz szövetsége): Az egyetlen 2000-es évekbeli trash a listámon. Egy ízig-vérig SyFy alkotás, kezdve a béna párbeszédekkel, a bugyuta történeten át egészen a csúnya CGI-ig. Az elején még jókat lehet röhögni rajta, szinte minden percben akad egy emlékezetes momentum, ám a végére már inkább fárasztó, leszívja az ember IQ-ját. Vizsgák előtt kifejezetten nem ajánlom senkinek.

 2. The Super Inframan aka. Zhong guo chao ren (1975) (Infraember): A Távol-Keleti trash-ek numero unója, a trash-ek trash-je, az örökzöld. A hongkongi alkotás mára klasszikussá nőtte ki magát, kezdve a nevetséges szörnyjelmezeivel, a színészi játékkal és speciális effektusaival. Már az első perctől fogva kockásra lehet röhögni a hasunkat, mindenkinek ajánlom, sok popcornnal és néhány szintén elvetemült haverral.

1. Plan 9 from Outer Space (1959) (9-es terv a világűrből): A méltán világhírű Ed Wood pályafutásának a csúcsa, a klasszikusok klasszikusa, a „világ legrosszabb rendezőjének” a „világ legrosszabb filmje”. Ez a csodálatos alkotás, mely méltán kiállta az idők próbáját, egy lenyűgöző életmű betetőzése. Kezdve a látványos makettekkel, a napszakok jelenetbeli változásain át, egészen a bevágott háborús felvételekig, minden pillanata aranyat ér. Szomorú tény, hogy ez lett az utolsó film, melyben Lugosi Béla szerepelt, mindössze pár jelenetben. Ed Wood számára viszont ez az alkotás hozta meg a hírnevet, igaz pár évtizeddel a mű elkészülte után. Bátran ajánlom mindenkinek, aki rajong a klasszikusokért.

+1: Danger 5:  Azért választottam egy plusz alkotást a listámba, mert a Danger 5 nem egy film, hanem egy ausztrál sorozat. Véleményem szerint ez a mű trash-ek csúcsa és egyben paródiája is. Minden megvan benne, ami egy ilyen alkotáshoz kell. Béna speciális effektusok, logikátlan sztori, sztereotip karakterek. Ám mégis azt kell mondanom, hogy ez egy profi munka. A sorozat ugyanis lényegében egy paródia, mely a hozzá hasonló alkotásokat parodizálja ki, éppen ezért mérhetetlen nagy munka és profizmus áll mögötte. Ez az az alkotás, akit mindenkinek ajánlok, aki kicsit is fogékony a trash-re, sőt mindenkinek, aki az oldal rendszeres látogatója, ez nekik, ez nekünk szól.

A trash szerinted érték vagy szemét?

Plendil: A trash lehet mindkettő. Vannak olyan alkotások, melyeknek soha a büdös életben nem lett volna szabad megszületni, míg másokkal teljesen jól ki lehet jönni – feltéve, ha az adott személyiség tartalmaz úgy 5% elvontságot. Régen a tékás meg cserélgetős korszakban gyakran csak ez volt, ettük, mint a mannát, ma pedig mintha szándékosan izgatnák a legalja rajongókat a raklapnyi béna CGI-s filmmel. Ez a mostani rendszer már nagyon zavar és bevallom, nem is gyakran nézek Syfy és Asylum filmeket, mert lassan elvész a lényeg: a szórakoztatás – bármily furán hangzik is ez ebben a műfajban.

Zoo_Lee: Kétféle trash létezik: az egyik túlzott ambíció és kapzsiság szüleménye, az álomgyár kafkai poklából világra szabadult rémség, melyen érződik az eredeti ambíció, és az is, hogy már papírformán problémák voltak, a film csak lélektelen, forma szerinti pénzgyűjtőnek indult, a szórakoztatás csak sokadik szempontként szerepelt. A másik lelkesedésből, öniróniából, készítői naivitásból és elborult ötletekből áll össze, messziről bűzlik minden képkockája a borzasztó alakítástól, gyenge effektektől, logikátlan, széteső forgatókönyvtől, mégis, a készítők elérik a céljukat, a nézők szórakoznak, a film pedig rajongókat gyűjt, kultuszt szül, úgy érlelődik tovább az évek során, mint valamilyen elegáns penészes sajt. Az elsőbe tartoznak Uwe Boll játékadaptációi, DVD-only horrorfilmek százai, kutyás/majmos családi vígjátékok. A második mintapéldányai Ed Wood munkásságának jelentős része, a Troma filmek, az Asylum óriásszörnyes filmek. Az első a filmipar szégyene, mindegy mikor, milyen mentalitással ül le eléjük a néző, unalmas időpocsékolások, formára félrevágott fércmunkák, míg a második, szemben az összes paradigmával, az összes szabályszerűséggel pont azért működik tökéletesen, mert egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt a műfaji besorolás alapján elvárnánk, szinte görbe tükröt állít a korabeli, vagy épp aktuális filmes trendeknek, és a maga sajátos, egyedi módján érték.

Fixxer: Mindkettő lehet, igaz, a “szemét” kategóriából többet láthatunk sajnos, és ez eléggé meg is bélyegzi az igazán jól sikerült filmeket. Nem véletlen, hogy elvétve lehet IMDB 4.0 értékelés feletti trash filmet találni – ez is megmutatja, mennyire véleményes, és rétegműfajról van szó. Még az igazi keményvonalas horror-rajongókat is megosztja a trash műfaja.

Murphy: Ahogy a kollégák már elmondták, mindkettő lehet. én azt vallom, hogy az igazi kvázi ’értékelhető trash’ egy viszonylag spontán folyamatként jön létre, melyben egyes régi-sulis darabok klasszikussá érnek a készítésük esetlensége folytán – néha már azonnal, néha csak évekkel, évtizedekkel később. amikor viszont már direkt legalja-szórakoztatási célzattal állítanak elő zs-kategóriába tartozó agybomlasztásokat, az valahol nekem egy sokkal felszínesebb ’eldobható trash’ élvezet.

Blizz: A műfaji meghatározás mint név látszólag nyilvánvalóvá teszi a választ erre a kérdésre. Azonban nyilvánvaló-e az, hogy filmalkotások esetében mit tekintünk érték(es)nek? Azt, ha az adott film valamilyen fontos, kevésbé közhelyes mondanivalót hordoz magában? Ha valamilyen új felismerésben segít bennünket, ‘mely által megváltozhat a véleményünk, gondolkodásunk, személyiségünk? Hát a trash filmek kurvára nem erről szólnak, hanem a szórakoz(tat)ásról, ami alapszükséglet minden embernél. Nem lehet folyton csak művelődni, meg jellemet építeni, időnként szükség van arra, hogy szórakozzunk! Hogy elmenjünk a kocsmába a haverokkal, hogy fingjunk egy jó nagyot egy fürdőkád vízben, hogy kokót szívjunk egy közepesen olcsó prostituált seggéről, vagy hogy megnézzünk egy olyan trash filmet, aminek különösebb értelme nincs, de kielégíti lelkünk aktuális (gyakran sötét) igényeit öncélú erőszakkal, szex-szel, és hülye/béna jeleneteivel, amelyeken jót nevetünk, és ez szintén fontos, mármint a nevetés. Klasszikus értelemben tehát a trash műfaj nem értékteremtő/értékhordozó, valamiféle értéket azonban – az előbbi okfejtésre alapozva – talán mégis bele lehet magyarázni (mint Romero zombi-filmjeibe a társadalomkritikát :)).

Kele-man: Bevallom, napokig gondolkoztam ezen a kérdésen, míg végül rájöttem, hogy nem lehet minden trash filmre ráhúzni azt, hogy értékes vagy nem. Habár vannak, ráadásul elég sokan, olyanok, melyeket el kéne égetni, míg egy utolsó kópia sem marad belőle, ám bizony vannak olyanok, amikre én magam is kincsként tekintek. Ezek a művek tényleg annyira rosszak, hogy már jók, és ha jobban belegondolok, jobban fájna az elvesztésük, mint más, nem trash filmeké. Természetesen, mint filmművészeti alkotások, fabatkát sem érnek, ám mint filmtörténeti emlékek, nagy értékük van, gondolok itt például a 9-es terv a világűrből című remekműre. A nagy klasszikusok mellett természetesen az újabbak között is vannak olyanok, melyeket többször meg fogok tekinteni, és beférkőztek a szívembe, mint A küklopsz szövetsége, tehát egy trash értékét számomra nem a kora határozza meg. Számomra sokkal fontosabb, hogy sok-sok emlékezetes percet szerezzen nekem, hogy legyen miért újra nézni, legyen ez egy béna animáció, vagy egy vicces sor. Összességében azt mondanám, hogy a trash film pontosan olyan, mint bármely más mozgókép: nem a minősége határozza meg az értékét, hanem az, hogy mennyire tud hatni rám.

Sharknado 3 – jellemezd pár mondatban.

Plendil: Egy második folytatástól mégis mit lehet várni? Manapság nem túl sokat. Összességében egy emészthető film készült, ami számomra visszafogottabb elődeinél és nem próbált “túlteljesíteni”, viszont van-e értelme akkor, ha nem az a cél, hogy a következő szegmens még vadabb és makacsul prosztóbb legyen elődeinél?

Zoo_Lee: Sajnos a sorozat kimaradt az életemből, bár erősen tervezem, hogy egy maraton keretein belül majd időt szakítok rájuk. Ismerem a filmeket, a történetüket, részleteket láttam mindből, csak teljes egészében még soha egyiket sem. A látottak alapján viszont biztos vagyok benne, hogy remek trash-széria, remélem megél még négy-öt folytatást, két-három spinoffot, és fél tucat klónt.

Fixxer: Arany láncfűrész? Cápák az űrben? David Hasselhoff? A Sharknado 3 a laposabb második rész után újra “régi fényében” tündököl, majdnem olyan jól sikerült, mint az első rész….a cameo-k különösen jól eltaláltak, a poénok ülnek – komoly filmre persze senki se számítson.

Murphy: harmadik részre szinte már kimakszolták a témát, persze mindig van lejjebb, haha – jelen esetben David Hasselhoff vs. űrcápák, haha! amint a cikkemben is írtam, én úgy látom, mintha kicsit csökkent volna a WTF-faktor, viszont még így is kapunk bőven agyfaszt! népszerű koncepció, az alkotók pedig nem tudnak leállni, úgyhogy várjuk a negyedik részt…

Blizz: A Sharknado (egyelőre) triógia nem úgy szar, mint a csúnyán benézett blockbuster mozik (pl. Terminator: Genesys), vagy akár az olcsó CGI-s szörnyfilmek többsége, noha ez is az utóbbi kategóriába tartozik. A Sharknado-t az elejétől fogva oltári nagy faszságnak tekintették már a készítők is, akiket láthatóan igencsak lelkesített, hogy egy ilyen hatalmas baromságon dolgoznak (ezt meg tudom érteni), és mivel öltek bele elegendő pénzt ahhoz, hogy ne csupán negyedóránként tűnjön fel néhány levegőben röpködő cápa, az eredmény messze szórakoztatóbb lett, mint a legtöbb óriás CGI szörnyes fos. Ráadásul a “szórakoztató faktor” is részről részre érezhetően egyre erősebb (ezt az imdb-s pontszámokban is nyomon lehet követni), ami nem csoda: a harmadik részben több a repkedő cápa, több a lecsúszott, egykoron szebb időket megélt sztár is, a hülyeségben is messzebb (egészen a világűrig) merészkedtek a késztők, David Hasselhoff pedig amihez hozzáér, abból szaranyat varázsol. Bár véleményem szerint még lehetett volna hova fokozni az őrületet/baromságot, nekem összességében nagyon tetszett a Sharknado 3 (8/10).

Kele-man: Habár nem követtem túlzott figyelemmel a legújabb SyFy-os őrületet, mégis kíváncsian vártam a Sharknado sorozat 3. részét. Az előzményekről hallva kialakult bennem egy kép ezekről a filmekről, ám az „Oh Hell No” alcímre keresztelt alkotás minden képzeletemet felülmúlta. Kezdve a béna CGI-tól, folytatva a felesleges párbeszédekig, ez egy ízig-vérig trash alkotás. A film nézésekor nem egyszer kiáltottunk fel, hogy „Úristen”, sőt, a mű már-már Ed Wood-i magasságokba is emelkedik a béna makettjeivel. A szereplők egysíkúak, bár igazi üde színfolt David Hasselhoff, illetve az űrben játszódó jelenetei. A film vége pedig egyenesen zseniális, főleg, hogy szavazni lehet a folytatás kapcsán, szóval jön a Sharknado 4! Oh Hell Yes! Értékelés: 3/10 (trash-ként: 9/10)