Habár manapság rátelepedik a zséfilmekre is az átok – vagyis, hogy nem elég egy sokfejű cápa, legyen hat folytatása – s hangozzon bármennyire jól, üdítően hathat néhány kvázi eredeti ötletnek szánt marhaság, ami ugyan csak félig igaz, mivel a másik felét kiharapták régi filmek idézgetéseivel, mégis, a mutáns segg leigázza Los Angelest egy működésre bírt koncepció. Mark Pirro író-rendező ritkán “szólal meg”, mint ahogy tette sok éve például a Nudist Colony of the Dead-del, de akkor valami orbitális ökörségbe torkollik a munkája. És persze, teljesen celluloid- és jó ízlés takarékosan működve hozz össze a banális jeleneteket, amik csak nagy jóindulattal nevezhetők egybefüggő sztorinak.

De csapjunk is a vastagbélbarna tartalom közepébe. A két éneklő néni körbefonja az egész filmet, ugyanis rímekbe szedve tudósítanak bennünket arról, hogy mi történik éppen. Az első ilyet követően főhősünk – aki átmenet Willy Wonka és egy doboz állandóan olvadó citromfagylalt között – megismeri, milyen érzés Mexikóban bajba keveredni. Ugyanis a tomporhupákoló béka elkapja és ettől kezdve nem csupán felesége akarja eltenni láb alól, de a prosztatája sem tűri az unalmas életet. A pedofil urológus hatására aztán megismerkedik egy állandóan idióta szóviccekkel akrobatikázó japánt, aki történetesen beletöri a farába az egyik nukleáris töltetet, amivel meg akarják menti szerencsétlen Waldo-t. Aztán ez a bizonyos hátsó lökhárító elkezd növekedni és szedi az áldozatait, amit szimplán kakagyilkosságoknak hívnak.

Az alkotók igyekeztek megint csak belezsúfolni mindent a filmbe, hogy ne maradjon ki egy olyan snitt sem, amiből hiányzik akár egy sztereotípián alapuló kiszólás, akár egy szóvicc vagy valami olyan helyzet, amihez szükségszerű pár liter barna trutyi. Félreértés ne essék, vannak benne jó poénok, csak egyszerűen rossz elvek alapján meneteltek a sztoriban. Nincs kohézió, a karakterek pedig túl sekélyesek ahhoz, hogy ezeket a vontatott részeket át tudják sikeresen hidalni. A színészek igazából nem sokat alakítanak, de felfogható úgy is, hogy mivel ez egy poénfilm, a direkt túljátszott helyzetek valahol illeszkednek az idétlenségben az olyan korai filmeket tisztelő forgatókönyvben, mint a Báránysültek hallgatnak. Bár 2003-at írunk, de az egyik kiemelt karakter, egy rendőrnő, akinek mániája a pockok megmentése és egy pocokgyilkos okozott neki nagy traumát, hogy aztán a Bárányok Hallgatnakból Jodie Fostert utánozza minden pillanatban. Bár több helyen olvastam, hogy ez mekkora gyökkettő dolog, szerintem ez, ha nem is üdvözölhető, mégis valahol egy szükségszerű lépés lehetett.

A speciális effektek a vérgagyi szinten mozognak, s már ez is önmagában megmosolyogtató, de túl sok teret nem hagyott a készítőknek, hogy bemutassák a segg útját, és gyakran kétdimenzióssá válik a megközelítés. Mégis van benne valami apró báj, ha nem is annyi, mint Ed Wood csapongásaiban.

Nem szabad illúziókat kergetni, ugyanis nem jó film, mert kókány, főleg a szkript miatt, de ennek ellenére öltek bele annyit, hogy az unalmasabb részek ellenére is érdemes végigülni, hogy mégis mi a frászt találnak ki egy mutáns Godzilla popóklón ellen a film maradék tíz percében. Másrészt számomra van egy olyan áthallása az egésznek, hogy a halivúdi filmgyártás perpillanat a béka segge alatt van (hogy ezt átírták valami másra, az részletkérdés, s ha valaki ezt felróná hibának, akkor kapunk mellé dzsihádistákat és teleshop görbe tükröt is, bizony).

Gyakorlott trashfalóknak kihagyhatatlan, s bár a műfajnak nem gyöngyszeme, egyszeri fogyasztásra abszolút alkalmas.

Értékelés: 4/10

Plendil