Az American Horror Story 2011 óta a The Walking Deadhez hasonló hivatkozási alap, ha horror sorozatokról van szó: érdekes, csavaros történeteket kombinál fantasztikus színészi alakításokkal, és folyamatos büszke főhajtásokkal, nosztalgikus jelenetekkel kedvenc műfajunk több évtizedes múltja felé. A kissé gyengébbre sikerült boszorkányos évad után sokan, köztük jómagam is tűkön ülve vártuk a jóval őrültebb koncepcióhoz visszatérő Freak Show-t, és bár a megtekintését egy pár hónappal tovább húztam, mint terveztem, sikeresen a végére értem, és úgy érzem, megérte a várakozás.
A floridai Jupiter városát 1952-ben borzalmas gyilkosság rázza meg: a házakat reggel körbejáró tejesember egy idős, zárkózott nőt felvágott torokkal, vérbe fagyva talál a lakásában, a ház emeletén pedig a ráakad az idős hölgy lányaira, Bettere és Dotra (Sarah Paulson), a felsőtestüknél összenőtt sziámi ikerpárra, akik hamarosan a város szenzációi, egyben a gyilkosság elsőszámú gyanúsítottai lesznek. Az egyetlen menekülési esélyük a városka közelében táborozó cirkusz, amely a német származású Elsa Mars (Jessica Lange) vezetésével épp új attrakciókat keres népes, különböző testi elváltozásoktól szenvedő társulatukhoz. A lányok csatlakoznak a csapathoz (Bette a rivaldafény reményében, míg Dot pénzt szeretne gyűjteni egy műtétre, amely különválasztaná őket), ám ezzel a veszélyt korántsem tudják maguk mögött: Elsa a társulatnál sokkal többre tartja a saját énekesnői ambíciót, a társulat tagjai a rebellis, ollókezű Jimmy (Evan Petersen) vezetésével kezdik megelégelni az őket érő atrocitásokat, és Jupiter nyugodt városa is számtalan sötét, gyilkos titkot rejteget.

Az évad eleinte felemás érzéseket váltott ki belőlem: bár az első epizódokban nagyon érdekes, és rengeteg potenciállal bíró szálak indulnak, ezek többsége elég sok idő elteltével bomlott csak ki eléggé ahhoz, hogy lekössék a figyelmemet, és megcsillogtathassák a továbbra is AAA-kategóriás színészi gárda tehetségét. A várakozás azonban közel sem volt annyira elnyújtott, erőtlen és céltalan, mint a Coven esetében, a harmadik-negyedik epizódra már világosan kivehető volt, a Freak Show merre tart, mik lesznek az erősségei, gyengeségei, és ezeket maximálisan be is tartotta az őrült utazás végéig. Az évad számtalan mély központi motívumot vonultat fel az alapfelállásban adott emberi torzszülöttek kontra embertelen dolgokat művelő “normális” emberektől önmagunk és a hibáink elfogadásáig. A szereplőgárda az Asylum óta nagyjából változatlan szereposztást követi: Jessica Lange a szadista törtető, aki valójában a saját megváltását keresi, Evan Peters a forrófejű lázadó, aki a fináléra megfontolt, komoly vezetővé válik, Sarah Paulson karaktere tipikusan naiv, aki gyakran rossz emberekbe veti a bizalmát, miközben a saját helyzetén próbál javítani. Viszont ebből a leosztásból ők, és mellettük a többi visszatérő és új színész (Kathy Bates, Angela Bassett, Emma Roberts, Frances Conroy, Denis O’Hare, Danny Huston, Neil Patrick Harris, és Naomi Grossman, aki Pepperként egy komplett epizódot visz el a hátán) is az abszolút maximumot hozták ki, még mielőtt az idén következő Hotelben a koncepció, és a szereplőgárda is radikális változásokon esne át (már biztos, hogy Lange nem tér vissza a következő évadra, az újoncok pedig sokkal nagyobb többségben lesznek). Egyformán kapunk szívszorítóan mély, drámai pillanatokat, és tömény elmebajtól csöpögő, tébolyult jeleneteket, melyekben a készítők néha gyorsabban és brutálisabban végeznek a szereplőgárda jelentős tagjaival, mint George R. R. Martin a Trónok Harcában.

Ehhez pedig még ráadásként jön az a számtalan elem, amelyeket az évad zseniálisan eltalált. A zenei betétek, melyek többségét Jessica Lange énekli, fantasztikusan jól sikerültek (a Lana Del Rey-féle Gods and Monsters közel olyan jól hangzik tőle, mint az eredeti szerzőtől, ha nem jobban), de Evan Peters is bedob egy kiváló Nirvana feldolgozást. A korábbi évadok egyikében sem kaptunk még annyira brutális, és remek sorozatgyilkos karaktert, mint itt a gyilkos bohóc Twisty, illetve később utódja, a vérfertőző házasságból, és évtizedeken át tartó anyai kényeztetésből született pszichopata Dandy. Az eddigi három szezon során is láthattunk rengeteg kikacsintást az adott történetet ihlető filmekre és könyvekre, itt azonban amellett, hogy a szereplők többször maguk is említik Todd Browning klasszikusát, a Freaks-et, számtalan jelenet (például az évad vége felé az esti leszámolás) egyértelműen idézi a nagy elődöt, és természetesen a társulat tagjait alakító színészek nagy része sem sminket vagy kellékeket visel. Dandy monológjai nyilvánvaló tisztelgések az Amerikai Pszicho előtt, a halloweeni epizódban pedig még Carpenter 1978-as Halloweenjének intróját is lemásolták a bohócmaszk mögé bújtatott kamerával. Ha egy hibát mindenképp ki kellene emelnem, az a történetszálak kezelése, ugyanis míg a korábbi évadokban az egyszerre futó féltucat szálat sikerült nagyjából egyenletesen kezelni, addig ezúttal a cselekmény néhány eleme néha indokolatlanul egész epizódokra leül, eltűnik.

Ettől függetlenül azonban a Freak Show az American Horror Story egyik legjobb eddigi évada, történetben veri a számomra eddigi etalon Asylumot, színészi játék terén pedig az összes korábbi szezont. A megtekintését azoknak is ajánlom, akik a Coven után esetleg kissé felemás érzésekkel állnak hozzá.
értékelés: 10/10
Zoo_Lee