Az új-zélandi horror-vígjátékoknak komoly tradíciója van, nincs olyan rajongója a műfajnak, aki ne tudna legalább két-három idézetet kívülről a Hullajó!-ból. A horror-rajongók legnagyobb örömére Peter Jackson a ’90-es évek elején még nem Mordor seregeit és Hobbitfalvát igazgatta, korai filmjei között találhatunk néhány igazi csemegét (pl.: Izlésficam).

 

Az azóta már kultikus státuszba emelkedett zombi-vérfürdő azonban csak egy gyöngyszem a gyönyörű sziget filmes terméséből, így bizakodva vártam az aktuális őrületet. Sajnos azonban ezúttal nagy csalódás ért, mivel a remek kritikák ellenére hiába voltam bizakodó, ez bizony egy elég gyenge eresztés volt. Kylie egy balul sikerült ATM-fosztás után újra bíróság elé kerül, a roppant konzervatív bíró a korábban sikertelen intézményi elzárások után a gyermekkor melegségének visszaidézésére szavaz, így több, mint féléves háziőrizetet kap. Miriam bizakodva fogadja lányát, de hamar kiderül, hogy a rengeteget beszélő asszonyság érezheti magát inkább börtönben, hiszen lánya semmilyen jelet nem mutat a megkomolyodás irányába.

A házimunkát továbbra is élettársával (Amos) viszik tovább, ráadásul kedvenc sorozatukat sem nézhetik. Ezen komoly gondok között egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Miriam hisz a természetfeletti jelenlétében, ráadásul egy rádiós talk-show-ban ezt akaratlanul meg is osztja lányával. Ezután gyanús események sorozata veszi kezdetét, amiben a kis család mellett roppant fontos szerep jut még egy félig-meddig rendőrtisztnek, egy a texasi láncfűrészes mészárlásból importált szomszédnak, valamint egy modvacsinált pszichiáternek.

Most mondhatnám, hogy nem akarok poénokat lelőni, de őszintén szólva sok poén nincsen, ami egy horror-vígjáték esetében halálos bűn. Lehet, hogy csak az én humorérzékemmel van baj, de ez a film se nem eredeti, se nem vicces. A roppantul eredetinek szánt sztorivonalt a The Pact (2012) már régen lelőtte, persze nyilván humor nélkül. Az esetlen rendőrön kívül sok mókás jelenet nem akad, váratlan pedig még kevesebb. A főszereplőnk viselkedése irritálóan nevetséges, az anyja szimplán csak idegesítő, a játékidő pedig indokolatlanul hosszú.

Sokat nem szoktam rágódni a kritikai visszhangokon, de a rotten-en lévő 96%-on oltárira ledöbbentem, az imdb-s 6.8 pontot nem is említve. Sajnos számomra nem sok maradandó élményt okozott a Housebound, bár lebeszélni senkit sem szeretnék róla, mivel ezek szerint kisebbséget képviselek a véleményemmel. A hype veszélyes dolog, ez esetben abszolút ezzel van dolgunk, de csak a lufi kategóriából, úgyhogy kerülendő.

Felejtős. 10/4

afiaf