Sandy Collora rendező neve szerintem az internetes horror és creature feature-ök világában nem ismeretlen, erre pedig legfőképp Batman: Dead End című rövidfilmjével szolgált rá, holott már évtizedek óta alkot, s elsődlegesen a speciális effektek kidolgozásában remekelt eleddig. Utolsó nagyfilmje jelen cikk témája, ami egy ízig-vérig sci-fi, ráadásul egészen klasszikus berendezkedésű jelenetekből építkezik, ahogy haladunk a fordulatokkal teli befejezés felé.

Egy mentőcsapatot küldenek a bolygó felszínére, ahol egy rab elszabadult és a katonáknak az a feladata, hogy élve elfogják. Ahogy múlnak az órák, egyre elkeseredettebbé válik a harc, főleg, hogy a rab furfangos és szépen kilövöldözi azokat, akik vadásznak rá, míg már csak egyikük marad talpon. A két katona egymással harcol és furfangos módon próbálnak meg a másik orra alá borsot törni. A rab kiléte meglepő, s egy sor kérdést vet fel, miután kiderül, hogy a fajok közti harcok milyen elhivatottságról tesznek tanúbizonyságot. Az személyes oldal felfedése után pedig eldöntheti a közönség, hogy kivel és milyen mértékben szimpatizál és hogy épp melyik pillanatban ki a vadász és ki a préda.

A lassú hullámzással előre törő alkotás szépen adagolja a történethez elengedhetetlen részleteket, de mindig megelégszik egy-két morzsával, hogy az érlelődjön a közönségben. A háttér csodálatos, hiszen a messzi kietlen táj megalapozza az atmoszférát és kellően “távoli” ahhoz, hogy elképzelhessük azt, ahogyan űrlények harcolnak rajta. Szintén dicséretes kisebb költségvetés ellenére, hogy remek speciális effekteket és ruhákat hoztak össze, amik csak nagyon elemeiket tekintve mondható, hogy hasonlítanak más sci-fi világok kinézetére (itt érdemes megjegyezni, hogy volt már példa arra, hogy két idegen faj macska-egér játékot játsszon és nem is akármilyen végkifejlettel ajándékozott meg bennünket, rajongókat. Ez volt a Kedves ellenségem 1985-ből). A két főszereplő is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy többé-kevésbé lekösse az embert az egyébként a sztorihoz képest túl hosszú játékidő (erről picit később). Ahogyan a szép tájakon a fényképezés, úgy az egész operatőri munka is kifejezetten érdekes, s talán a vágásoknál fel lehet fedezni néhol olyan pontokat, ahol elsikkad pár történés, szintén jónak mondható az összkép. Engem azonban zavart, hogy a szinkronhangok a sisak alatt élvezhetetlenek voltak bizonyos szituációkban és a már említett két karakteren kívül nem tudok mondani említésre méltó játékot senki részéről, de mégis mit lehet várni a feláldozhatók részéről? A direktor úr szerint sem túl sokat.

Ahogy már említettem, vannak benne üresjáratok, amikor a morális kérdések sem tudják felülírni az unalmat, ezen még bőven lehetett volna csiszolni, akár úgy is, hogy Collora újfent egy kisfilmmel áll elő. Mindezek tükrében is egy helyenként elgondolkodtató és ha nem is újszerű, de tartalmilag gazdagabb “fantasztikus filmet” láthat az, aki benevez rá.

Értékelés: 6/10

Plendil