Gregory Connors filmográfiája igen rövid, de első feature filmje majdhogynem egyszemélyes attak. Nincs olyan művelete az alkotásnak, amiben ne vette volna ki a részét. Az író-rendező-színész pedig leplezetlenül vállalta, hogy számos filmből próbálta kiemelni a számára tetsző és odavaló részeket (Aliens, Resident Evil, Kocka, Doom, stb.), hogy összeálljon egy egész film. Sajnos a legfontosabb területeken olyan hiányos a film, mint a molyrágta kabát, de vannak pillanatai, amik azért szépítik a végeredményt.

A film egy űrhajó fedélzetén kezdődik, majd gyorsan továbbszánkózik egy, a bolygó felszíne alatt lévő kutató komplexumba. Egy nő ébredezik egy steril szobában, majd gázmaszkos fickók kerülnek elő és az ott lévő emberek életét fenyegető rémek egyike: egy mutáns, ami szeret harapdálni. Mint kiderül, rengeteg van belőlük és akit megharapnak, az is átalakul idővel. A múltja nélkül menekülő nő és a tengerészgyalogosok egy csoportja próbál a 13 emelet mélyről kijutni, azonban a hadra fogható emberek száma mindig csökken, amíg a “mentőalakulat” meg nem érkezik az utolsó szcénában. Addig viszont rengeteg vér folyik el és egész sor lövöldözős jelenettel találkozhatunk.

Általában azokkal a dolgokkal szoktam kezdeni, amiből kevesebb van és ez a pozitívum ebben a filmben. Akármennyire kevés pénzből hozták tető alá a projektet, hatalmas hátba veregetés illeti meg őket, amiért alig használtak CGI effekteket és gumiruhába bújt fazonok játsszák a szörnyeket, akik bitang jól néznek ki. Az “átlagos” mutánsokon a kelések kellemesen gusztustalanok és a mozdulataik is jól megtervezettek. A nagyobb szörnyek szinték jól néznek ki és például a felszíni snitteken igazán hátborzongató, ahogyan a prédájára vadászik. Szintén pozitívum volt a bezártságérzet keltése a színekkel és a díszlettel, ebben sem szenved hiányt ez az alkotás. Ezzel azonban véget is ér a jó részletek sora, mert a karaktereknek olyan moslékul megírt párbeszédei vannak és annyira rettentő gyéren reagálnak a környezetükre, olykor pedig nagyon túljátszva helyzetüket, hogy már a tizedik percben imádkozni kezd az ateista ember is, hogy haljanak meg minél hamarabb. Borzalmas és felháborító, hogy milyen szinten nem számított az, ahogyan felmondják a szövegkönyvet.

Rettenetesen sztereotípiákra épít a film, ez látszik a szereplők sorából (nem merném színésznek hívni őket), s mindössze Roslyn van Doorn nyújtott hihető performanszt. Az a nagyon nagy baj ezzel a filmmel, hogy nincs mibe kapaszkodni, mert a jelenetek önmagukban még valahogy funkcionálnak, de semmi kohézió nincs, haldoklik az egész, ahogyan rothad a mutánsok bőre is. Nem számíthatunk sok jóra az ultramacsó katonáktól vagy a szeleburdi tudósoktól sem. A vágásokkal ki lehet békülni, s a világítás is a legtöbb helyen segíti a snittek felépítését. természetesen nem maradhatott el a kamera állandó mozgatása, ami egy idő múlva zavaróvá kezd válni. A második fele a filmnek egyébként unalomba fullad, egészen a végső leszámolásig, de addig vagy hússzor el lehet aludni és netalán lemaradhatunk a folyamatos kaszabolásról…

Összeszedetlen, de ugyanakkor mókás trancsírozás egy szűk térben, s ha nem számít az, hogy mik az ok-okozati összefüggések, akkor egy b-filmnek még el is mehet szódával, külön kiemelve, hogy a látványt kell figyelni.

Értékelés: 3/10

Plendil