A morbid nyúljelmezes fickó másodjára kezdi el darabolni a redneck világ közepébe barangoló turistákat és kalandvágyókat, akiknek azonban sejtésük sincs arról, mekkora borzalmak várják őket. Carl Lindbergh író-rendező többfelvonásos eposzának második állomása szerencsére jóval magasabb szintet képvisel, mint elődje – s tényleg, ezt szinte az összes nézőpontra el lehet mondani, de így sem feltétlenül ajánlanám mindenkinek.

Az igazán kedvelhető bevezető képsorok után a jelenben találjuk magunkat, ahol is egy brutális mészárlással kezdődik Bunnyman második vérkorszaka: előbb gyerekeket farag szét, majd pár hancúrozó fiatalt kaszabol szét a sátrában. Az immár koszos ruhában ténykedő pszichopata első tíz perce kevés slasherhez fogható módon pörög, sajnos ez a lendület gyorsan alábbhagy és megjelenik a színen a sokkal kevésbé érdekes Joe, aki a torz lelkű láncfűrészes társa és közösen gyűjtik be a jobbára csak csajokból álló túrázó csoportokat (nem igazán értem, hogy lehet, hogy szinte kizárólag nők járnak arrafelé..). Közben több alkalommal bebizonyosodik, hogy az értelmi szerző a dohányrágó Joe, aki mentálisan is hatalmában tartja kissé ügyefogyott “barátunkat”. Közben pedig lányok jönnek és mennek (vagyis halnak), és a körforgás monotonitását hasonlóan monoton képsorokkal akarják megbontani, illetve különböző halálnemekkel.

Nagyon érződik az egész film folyamán, hogy rettentő kevés pénzből dolgoztak az alkotók, ennek ellenére akadnak szép számmal jópofa jelenetek. Sajnos az egyeztetési hibák már megkeserítették a megtekintést, egyszerűen a vágásoknál borzalmasan rosszul pakolták össze a jeleneteket – nagyon szomorú, hogy erre az egyébként csak időben többet igénylő feladaton is spórolniuk kellett. A színészek többsége sem igazán nőtt fel a feladathoz, az érzelmeket nem tudták megmozgatni, sőt, gyakorta nagyon vártam, mikor kerülnek le a színről (akár darabokban is), hátha a következő karakter érdekesebb lesz. A vágyam nem teljesült, mégis, sokszor korrekt speciális effektekkel dolgoztak és csupán pár eset volt, amikor nagyon gyér módszerrel oldották meg a rengeteg vért. Ami még erősen zavart, az a hangsávok tökéletlensége. Csak bizonyos részleteket szinkronizáltak újra (értsd: stúdiós körülmények között) és amikkel nem foglalkoztak, azok csúnyán hangzanak.

Mindent egybevetve az első tíz percet érdemes végignézni, sajnos a humoros tónusából sokat veszít ezután a film, ami egy amolyan Hatchet-es beidegződéssel jóval többre ment volna, mint a túlkomolykodással, mert egy eredeti, helyenként intenzív gonosz karaktert kapunk és ha sikerül egy épkézláb szkriptet írni, amihez nem hanyagolják a vicces dolgokat, plusz az áldozatokba is szorul valami szerethető – akkor még akár komolyabb is lehet a franchise, amire minden esély megvan, ugyanis készül a harmadik rész.

Értékelés: 4.5/10

Plendil