Alexandre Aja és hűséges sanchopanzája Grégory Levasseur nem tud és nem is akar elszakadni a számukra oly kedves 80-as évekbeli amerikai horrorfilm gyártástól, ezért a legújabb munkájuk amit íróként és producerként jegyeznek, egy kultikus lowbudget eszenciának a remakje.

 

Ahogy William Lustig elmebetege, úgy a kölyökképű kisöccse is egy arrogáns és dühös gyilkossággal kezd, egy olyannal, ami a többihez nem illik, épp ezért felesleges is, viszont a kliséknek eleget kell tenni. Hiteltelen ugyan az egész, de legalább megbarátkoztat a gondolattal, hogy itt szinte végig szubjektív kamerával operálunk.

 

Frank miután egész gyerekkorát úgy töltötte, hogy minden este végig nézte, ahogy anyját végtelenül szimpatikus fiatalemberek partiba csapják és droggal etetik, kissé elidegenedett a nőktől. Gyilkos tajtékkal űzi őket, skalpjukat hazaviszi és próbababa gyűjteményét díszíti velük. A mannequin gyártás magányos mesterség, nem is űzik már olyan sokan, de feltűnik egy fiatal képzőművész, aki épp ezekről a mosolynélküli fagyott arcú teremtményekről készít fotósorozatot. Közös érdeklődés, kellemes külcsín, kémia. Frank képes lenne megváltozni? Talán. Azonban a leányzó annyira nem díjazza Frank késő esti hobbiját.

 

Míg az eredeti stilizáltan ábrázolta Frank anyjának ténykedését, addig itt kapunk korhatáros képsorokat, amik nem tudják még erősebben elhitetni, hogy ezért meg kell zakkani. A nyolcvanas évek csöpög még a nyílt sebből is. Pulzál az elektronikus zene, a Tangerine Dream találkozik Giorgio Moroderrel. Az eredeti plakátja megelevenedik egy autó karosszériáján, az éppen a babákon dolgozó Frank fekete-fehér fotói, pedig mintha Tom Savinit ábrázolná, amint Jason Voorhees maszkját csinosítgatja.

 

Míg az eredeti külső nézetből is eltudta érni, hogy viszolyogjunk Franktől, addig itt a szubjektív kameraszögnek sem sikerül. Elijah Wood még mindig az a nyílt tekintetű kisgyerek, aki Mel Gibsonnal akart repülni, nem való az ilyen szerepre. Az ilyen dokumentarista filmek azért ütnek, mert a színészek karizmája önmagában ellenszenvet vált ki. Az eredetiben Joe Spinell, Hernyként Michael Rooker, vagy a Man Bites Dog Benje hitelesek voltak, ezek a filmek nem tanmesék, holmi csokitó reklámok. Oda kell csapni, egy kurva jól irányzott májgerivel pofán kell rúgni, tökön ragadni és úgy feszíteni keresztre, hogy a körmeim szimbiózisba lépjenek a diófával. Ennek még a lehetősége sem villant fel, ezért a játékidő nagy része unalmasan és töketlenül telik.

Értékelés: 4/10

Miskei