Igazán érdekes, zárt közösséget bemutató megszállós filmmel régen volt már dolgom, Christian E. Christiansen rendező és Karl Mueller író pedig pont ezen összetevőket igyekezett összegyúrni és ehhez több karakterszínész segítségét próbálták meg igénybe venni. A végeredmény enyhén szólva is felemás lett, azt azért ki lehet jelenteni, hogy az alapkoncepció nem volt reménytelen vállalkozás. Nézzük meg kicsit részletesebben, mi rejlik a címe mögött.

A történet fonalát a kezdeteknél vesszük fel, ugyanis 18 évvel korábban egy prófécia szerint egy ámis közösségbe születik hat leánygyermek és aki előbb betölti  a tizennyolcadik születésnapját, azt választja ki egy démon és halált hoz az emberek világára. A sarlóval felszerelkezett vezetőt végül megállítják, hogy a csecsemőket ne kaszabolja le, de gyűlölete nem csitul a lányok iránt később sem. Az időben ugorva láthatjuk, ahogyan a vízben játszadoznak a lányok és sarjadó szerelmi szál bontakozik ki egyik-másikuk és a szomszédos városban élő srácok között. Egyikük, a főszereplő Mary ( Alycia Debnam Carey) látomásokkal küzd, amik idővel beteljesednek, azonban sokan úgy vélik ez az ördög jele is egyben. A rendkívül vallásos családja eleinte próbál nem tudomást venni a dolgairól, amikor viszont egy csuklyás alak elkezdi szedni az áldozatait, akkor hirtelen a középpontba kerülnek az életben maradók. Az óra viszont ketyeg és nem lehet tudni, mi köze van a gyilkosnak a helybéliekhez, de apránként a mű felfedi az összefüggéseket, kihagyva az egyik legkézenfekvőbbet.

Hogy őszinte legyek, a leginkább zavaró tényező a rettegés hiánya volt. Gyakorta csak kicsi hiányzott, hogy igazán félelmetessé váljon a film, de sajnos a néző nem oldódhat fel ennek az átélésében, mivel leginkább a mai tömegcikknek számító sorozatok szintén marad a hangulat. Hiába a szép fényképezés és a nagyszerű beállítások, ez a gond nem az operatőrön múlt, sokkal inkább a forgatókönyv felszínességén. Talán a kicsit túl bonyodalmasra sikeredett lávsztori helyett nagyobb hangsúlyt fektethettek volna a szereplők feltérképezésére, mert ez is rettentően hiányzott a színekből. Attól, hogy sikerült egy egészen jó színészi gárdát összeharácsolni, velük bánni is kellett volna, és bár ez nem annyira hangsúlyos probléma, mégis érezteti hatását.

A gyilkosságok egész mutatósak és ebbe sikerült belecsempészni egy kis Tudom mit tettél hangulatot, ami ízt ad és atmoszférát képes teremteni. A túl sok látomás fölöslegesen húzza a játékidőt, a befejezés pedig kicsit infantilisre sikeredett és enyhén a Testvériség bárgyú hangvételéhez áll közel. A vágásokkal nincsen gond, ahogy a zenével sem, tehát elmondható, hogy technikai oldalról is igyekeztek szép munkát végezni. Az effektek többnyire rendben vannak, de nagy kár, hogy nem engedték jobban szabadjára a vizuális terrort. Egy alkalomra mindenképp nézhető kategória és főképp sorozatrajongóknak ajánlott.

Értékelés: 5/10

Plendil