A kvantummechanika törvényeinek egyik érdekes következménye a párhuzamos univerzumok létezésének lehetősége. Az alternatív világok teóriáját már számtalan sci fi film és sorozat, mint például a Vissza a jövőbe trilógia, Sliders, Ki vagy doki?, vagy a Csillagkapu dolgozta már fel. Készült a témában egy igencsak elfeledett alkotás is, Prisoners of the Lost Unvierse címmel, ami egy eléggé felemásra sikerült mű.

Egy tudományos műsor vezetőjét, a fiatal és csinos Carrie Madison-t (Kay Lenz) felkéri egy a tudományos világ által lenézett tudós, Dr. Hartmann, készítsen róla riportot, hogy visszanyerje a tekintélyét. Útban a tudóshoz Carrie karambolozik egy fiatal szerelővel, Dan-nel (Richard Hatch). Miután az ifjú riporter megérkezik a tudós házába, az megmutatja legújabb találmányát, aminek segítségével képes tárgyakat áttranszportálni egy párhuzamos univerzumba. Ám mivel a térséget jelenleg földrengések rázzák meg, a doktor véletlenül átkerül ebbe az alternatív világba és hamarosan követi őt Carrie és a tudós házába később betévedő Dan is. A két fiatal hamarosan találkozik egymással, ám a lányt elrabolja a világ legerősebb vezetője, a barbár és kegyetlen Kleel (John Saxon). Dan-nek és időközben a helyiekből összeverbúválódott kis csapatának így meg kell találnia és ki kell szabadítania a riportert, és időközben az is kiderül, hogy a barbár vezér erejét adó halálos fegyverekért a másik világból idecsöppent doktor a felelős.

Mindig is szerettem az alternatív világokban, illetve más bolygókon játszódó történeteket. Ilyenkor az emberek képzelete szabadon szállhat, bármi megtörténhet. Ez a film ráadásul csak nyomokban tartalmaz sci fit, inkább fantasy-kalandfilmnek lehetne mondani, szóval csak kevés tudományos vagy inkább áltudományos momentumot tartalmaz. A zene is ezt tükrözi, ami eléggé hangulatosra sikeredett. A színészek játéka egy kicsit közömbös, vagy néhol túljátszott, de ki kell emelnem John Saxon játékát, aki ugye a Rémálom az Elm utcában filmsorozatból lehet ismerős. Nagyon hitelesen nyújtja a barbár vezért alakját, tényleg egy erőteljes karaktert alakít, egyértelműen az ő játéka a legszínvonalasabb a filmben. A másik nagy név a sci fi rajongóknak lehet ismerős, Richard Hatch főszereplő volt mind az 1978-as eredeti, mind a 2003-as felújított Battlestar Galacticában, szóval már a film forgatásakor is volt tapasztalata sci fi terén. Ennek ellenére számomra feledhető alakítást nyújtott.

Ami szintén nem tetszett a műben, az Carrie-t játszó színésznő alkotása és maga a karakter. Túljátszott, feleslegesen magában beszél, csak hogy elmondhassa, hogy lehet hogy meghalt, és ez a pokol, ahol most van, ráadásul, amikor követnie kéne egy idegent, hogy megmenekülhessenek, az az ellenvetése, hogy „ő zöld”. Borzalmas néhány helyen a szövegkönyv. Magát a történetet fordulatosra tervezték, ám ez sem jött össze, én néha már majdnem belealudtam. Ráadásul ahhoz képest hogy az alkotás elvileg sci-fi, mindössze három lény, a már említett zöld idegen, egy óriás és egy ezüstbörű fazon az aki nem ember. A film végén Kleel-t nagyon könnyen elteszik láb alól, ráadásul a harcjelentek is inkább komikusra sikeredtek, a gyorsan visszatekert találatokkal és a látványosan nem talált ütésekkel. A mű valószínűleg vígjáték is szeretett volna lenni, ám ilyen erőltetett poénokkal még egy Showder-klub adásba se kerülne be.

Összességében egy igencsak felejthető alkotás született, ami még az olyan rossz hogy már jó kategóriába sem kerülne be, szóval trash fanoknak sem ajánlanám, annyira semmilyenre sikeredett.

értékelés: 4/10

Kele-man