Neill Blomkamp neve egybeforrt bemutatkozó feature filmjével, mely a szerencsétlen idegenek földi hányattatásait mutatta be (District 9), s ez sikerült neki annyira jól, hogy ezzel iszonyú magasra tette a lécet saját magával és persze a zsánerfilmekkel szemben. Következő alkotása sem távolodott el a sci-fi világától, hiszen a szegénység és a gazdagság emblematikájával tűzdelt filmje egy második pofon az emberi szociális hálózatoknak és gazdasági szervezkedéseknek. Itt azonban hiába a megfeszített látványvilág és a penge akciójelenetek, pont az a rész marad rejtve, amit leginkább előtérben kellett volna hagyni.

A sztori kezdetén megismerkedünk az ifjú Max-szel, aki a kettéosztott világban a Föld felszínén éldegél a többi szerény sorsú gyermekkel. Frey, a kislány, akivel összebarátkozik, sok mindenre megtanítja és megígéri, hogy egy nap elviszi az égbe – ahol a gazdagok laknak, mindenféle betegségeket mellőzve, boldogan és fényűzésben élnek egy mesterséges űrkolóniában. A felnőtt Max gépgyárban dolgozik, felhagyott a bűnözéssel és próbál tisztesen helytállni a gettóban. Egy nap azonban balesetet szenved: bekerül egy radioaktív anyagokkal foglalkozó eszköz mozgásterébe és  csupán pár napja marad az életéből. Az elitista gyártulaj azonnal kirúgja, így egyenes út vezet egy bűnszövetkezet fejéhez, aki testét felturbózza és azzal bízza meg, hogy egy nagyfejes agyából másolja ki a bejutáshoz szükséges adatokat. Mivel azonban az űrben puccs készül és a védelmi miniszter akarja átvenni a hatalmat, pont azt az illetékest sikerül kiválasztani, akinek a fejében tárolják az egész űrkolónia rendszerének újraindítását.

A történet egészen lineáris, néhol ugyan kitérnek apróbb momentumok erejéig arra, hogy milyen a főszereplő kapcsolata az immár ápolóként dolgozó nővel, de a leginkább az akciójeleneteken van a hangsúly. Jönnek, látnak, lődöznek, aztán továbbmennek illetve meghalnak. A befejezés is afféle halivúdi iromány, a megdicsőülő szegények és a csúnya, gonosz föntiek ádáz harcából egyértelmű, melyik fél kerülhet csak ki győztesen, még ha ez sokszor csakugyan afféle morális vívmány. ha már a jellemfabrikálásból nem sokat sikerült megvalósítani, legalább az emberek életét be lehetett volna mutatni bátrabban. Igaz, van egy nagyon aranyos jelenet, amikor egy digitális ügyintézővel kell, hogy beszéljen Max. Az a pár képkocka bőven megéri a végignézést, mivel az esszenciát magában hordozza. Az erősen vizuális műben most nem 3D-s idegenek, hanem robotok lépkednek, s nagyon feltűnő, hogy következő filmjénél a rendező úr szintén ezzel a vonallal akar mit kezdeni (Chappie).

Pozitívumként megemlítem, hogy minden számítógépes effekt ügyesen beleillik a díszlet hús-vér részleteibe és kiegészítik azt. Szintén ügyes húzás volt a lassított felvételeket elhelyezni az érzelmesebb részeknél, valamiért ebben az alkotásban nagyon működnek. A színészek közül pedig Sharlto Copley-t emelném ki, aki már az első Blomkamp filmben is meghatározó szerepet játszott, igaz akkor még az ártatlanságával vívta ki sokak elismerését. itt egy velejéig romlott katonát alakít és benne érezni azt az elhivatottságot, amit lehet utálni, de tetszhet is, a lényeg, hogy valamilyen érzelmet képes kiváltani.

Az effektek mellett a valós idejű kameramozgás is szépen illusztrálja a csaták dinamikáját, amit sikerült továbbfokozni a meleg és hideg színek váltogatásával, ahogyan a konfrontálódásokba belemerülünk. Lényegében egy grandiózus terv áll a megvalósulás küszöbén, de igazából a miértek és hogyanok szorító fogásában elbukik, hiszen túl kevés lehetőségünk van beleélni magunkat. Persze ettől még bőven nézhető, csak épp meglepően gyorsan száguldozik a snittek között.

Értékelés: 6/10

Plendil