Kiskori emlék, akkor még csupán feliratosan láttam és nem is igazán érdekelt a szövegezés, egyszerűen a robotokra akartam koncentrálni. Ennyi idős fejjel azért jóval árnyaltabban tudok nyilatkozni a látottakról, amihez Michael Crichton író rendező mindenki Magnumját, vagyis Tom Selleck-et és a táncos filmjeiről híres Cynthia Rhodes-t dirigálta a történeten át. Crichton nem csupán regényei miatt vált híressé, letette névjegyét a science fiction berkein belül és a kórházas-thrillerek univerzumában is, ráadásul mindezt mozgóképes formában.

A nem túl távoli jövőben az emberi munkát a gépek váltják fel, minden területen. Érdekes, hogy pont 1984-ben jelent meg eme film, gondolom a dátum sokaknak lehet ismerős. A főhős, vagyis Jack Ramsay egy magányos rendőr, aki új társat kap Thompson személyében. A különleges, meghibásodásokra specializálódott csoport igyekszik elhárítani a megzabolázott gépeket, amik többé nem engedelmeskednek alkotóiknak. A kicsiny mezőgazdasági géppel könnyedén boldogulnak, de rövidesen gyilkossághoz hívják őket. Annak ellenére, hogy nem rendelkeznek humanoid formával, és viszonylag kevés mozgásra képesek, valódi fenyegetésről tesznek tanúbizonyságot. Lassan, de biztosan kirajzolódik egy alvilági csínytevés, ami megváltoztathatja a robottechnológiát és a chipkészítést. Ha a rendőrök szeretnék minél több ember életét megmenteni és saját családjukra is vigyázni, akkor azonnal cselekedniük kell.

A sztori lényegében nem haladja meg az akciókalandfilmek minőségét, de azt azért el kell mondani, hogy a kidolgozás magasabb szintű és talán néhány olyan ötletet is bevetettek a készítők, ami az egyébként monoton akciójeleneteket képes volt feltölteni izgalommal. Remek példa erre a távirányítású lövedék, amit a korhoz képest egészen szimpatikus eljárással oldottak meg és pusztán ezért is érdemes belevágni ebbe a műbe. A színészek terén nem lehet panaszunk, Selleck a hősorientált karaktert tökéletesen megjeleníteni, ahogy a kétoldalú egyenjogúsági problémával kérkedő jövőbeli társadalomban megjelenő nők is alkalmazkodni tudtak a történethez. Egyrészt a házimunkát már nem a nők végzik, erre ott vannak a “betanított” robotok, de továbbra sem érezni, hogy bármelyik női karakter képes volna megvédeni önmagát. A kiszolgáltatottság és a férfiközpontú beállítottság viszont csak azért zavaró, mert tulajdonképpen az események folyamán ha kivesszük a hölgyeket a kalapból, azt látjuk, hogy semmit nem befolyásolnak a cselekményben. Nem feltétlenül volna szükség radikális változtatásokra, de azért az egy minimális elvárás volna, hogy kapjon minden szereplő megfelelő hátteret. Ugyanakkor akármennyire is egy robotizált környezetbe helyezkedik a film, ez a fikció nem több, mint amit egy akármilyen James Bond filmben látunk. A szociális berendezkedésen sem változtatott a processzorok megjelenése és alig különböznek a játékszerektől. “Könnyed” súlyuk miatt érzem azt, hogy mivel sem a szereplők, sem a robotok terén nem beszélhetünk valódi térnyerésről a vásznon, így marad meg a közepesnél kicsit jobb halmazban ez az alkotás.

Mint említettem, technikailag tartogat érdekes meglepetéseket, és külön dicséretes az operatőri munka, ehhez a legjobb emberekkel dolgozott össze a rendező. Habár a nyolcvanas évek közepéről van szó, elég kevés a zenei téma a jelenetekben, de ez nem üt vissza negatívan: a változatos helyszínek és üldözések elcipelik a vállukon a produktumot. A vágások terén és a világosítással nem lehet vitatkozni, látszik a szakembereken a hosszú évek alatt szerzett rutin, amivel eme akadályokat szépen leküzdötték.

Értékelés: 6/10

Plendil