Mi lenne, ha képesek volnánk saját idővonalunkat befolyásolni? Erre keresi a választ Shane Carruth író-rendező és színész, aki az egyik fő karakter megformálását vállalta el. A válasz a kérdésre cseppet sem egyszerű és egy nagyon alacsony költségvetésű filmmel igyekszik bizonyítani, hogy – habár sokkal egyszerűbbnek tűnne a világ – nem igazán érdemes szórakozni a dimenziónk adta keretekkel, mert a végén sokkal nagyobb gondokkal kell megküzdenünk.

A film címéből kiderülhetett, hogy egy forradalmi garázsprojekt körül forog majd a cselekmény. A négy munkatárs szabadidejében próbálgatja szárnyait, és mérnöki zsenialitásukat megkoronázandó, szeretnének kitörni valami nagyon komoly felfedezéssel. Ketten közülük pedig nem akarnak leragadni annál a kis szerkezetnél, ami képes egy test súlyát csökkenteni, ugyanis észreveszik, hogy amíg a gép működő állapotban van, addig a részecskék keringenek az időben és 1300-szor több “időt” vesztegelnek működés közben, mint amennyi a mi valóságunkban eltelik. A két férfi közül az egyik ezért gyorsan épít egy ember méretű verziót, amit ki is próbál. Társa is belemegy a játékba és ettől kezdve egy fékezhetetlen lavina szakad a nyakukba, ahol a történéseknek ára van, ha belenyúlnak a valódi tettek időrendjébe. Később az is világossá válik, hogy a jelen sem feltétlenül létezik, csupán az határozza meg a lehetőségeinket, hogy hogyan vagyunk képesek visszatérni a múltba.

Összetettnek hangzik, de a film mindent lépésről lépésre elmagyaráz, párbeszédeken keresztül. Ez az, amivel az egyébként igen rövid játékidő eltelik, de olyan határozott szereplőkkel van dolgunk, akik tökéletesen átélik a szituációkat és a nézőt is teljes mértékben részesei lehetnek a szemük előtt lejátszódott (ál)valóságnak. A minimális cselekvés szinte csak átkötőként szolgál a dialógusok között, de ettől nem válik unalmassá az alkotás, mert megalapozott véleményekkel, elméletekkel támasztják alá mondanivalójukat. A legtöbb science fictionből manapság is hiányzik a tudomány része, vagyis elképzelnek valamit, de vajmi kevés létjogosultsága van a világunkban. Persze ez nem baj, de egy olyan helyzet, amiben láthatóak az összetevők és lehetőség nyílik a technológiai és számítási oldalakról is megvizsgálni az eredményt, az bravúros cselekedet. Ha ez nem volna elég, nos ott a kertvárosi ember dilemmája, ami folyamatosan arra ösztökéli a két főszereplőt, hogy még tovább feszítsék a kereteket: a szürke kisegér szeretne meggazdagodni és elismert lenni. Ezek a nagyon is emberi léptékű vágyak húzzák előre a jeleneteket.

Ugyan speciális effektek jószerivel nincsenek a filmben, a színészi alakítás és az egyébként kifogástalan fényképezés miatt nem is nagyon hiányzik. Nem feltétlenül kell szikrával, lángokkal és pittyegéssel járnia egy időutazásnak, amikor elég a karakterek reakcióira és a snittek folyamatára hagyatkozni. A vágások is többnyire a helyükön vannak, csupán az elején érezni kicsit a kapkodást: nehéz felmérni a helyzetét a négy férfinak, nincsenek kapaszkodók, amihez sokáig lehetne kötni bárkit is, akit a vásznon látni.

Figyelembe véve minden lehetőséget és megoldást, egy remek filmes élménnyel gazdagodik az, akit nem csak a robbanások és lövöldözések kapcsolnak ki.

Értékelés: 7,5/10

Plendil