A kilencvenes évek közepén tovább burjánzott a nyolcvanas évek animatronikai nyalánkságaival felturbózott szörnyes-robotos vonala, amely időnként belekóstolt a cyberpunk világába is, hiszen jelen példány történetében is fellelhető a technokratikus megacégek vezető szerepe és egy olyan élet, ami egyik oldalról a tudományos fejlettséget állítja szembe a társadalmi és morális értékek fakulásával. Bizonyára nem nehéz párhuzamot vonni az egyes jelenetek és olyan nagy klasszikusok között, mint az Alien alkotások, a Hardware (ezekben a speciális effektek jó része a rendező úr, Stephen Norrington feladata volt), a Predator vagy épp a Robotzsaru.

Ahogy említettem, a kezdeti pont a közeli Föld, amikor az egyik nagy cég tiltott kísérletekbe bonyolódik és egyik vezetőjük, Hayden Cale igyekszik feltárni a kis piszkos ügyleteket. Ezzel jól is haladna, ha nem tartózkodna ott a techguru Dante, aki csendben hatalmas terveget szövöget. Elsőként a nőt szeretné becserkészni, azonban ez nehezebb dolog, mint behódoltatni a cég többi tagját. Ehhez hívja segítségül vadiúj játékszerét, amit nemes egyszerűséggel warbeast-nek (harci bestia) nevez el. Egy másik szálon haladva néhány öko-terrorista szabadul be az épületbe, feltárva a rémségeket, amiket a cég művel. Először úgy fest, hogy mind Dante, mind a főhős az áldozat szerepét tölti be, ez viszont gyorsan megváltozik, amikor a hosszú hajú szadista kiprovokálja a lehetőséget, hogy ismét bevesse gépét, ami az emberi elme egy speciális reakciójára támaszkodva találja meg áldozatait.

Ettől kezdve a film jó része a szörny elől való menekülést és néhány apróbb történetileg szinte elhanyagolható tényfeltárást tartalmaz. Gyakorta mondják, hogy egy filmbéli pozitív kicsengésű szereplőt az határoz meg, milyen erős az ellensége. Itt a filmben ez csak félig igaz, ugyanis Dante szerepében nem más, mint Brad Dourif lubickol, aki minden snittet ural, amikor színre lép. Olyan magabiztos gonoszt alakít, akinek az őrülete átragad a nézőkre is és ez merőben befolyásolja a hordozott jelentéstartalmat. Lehet, hogy túlzónak tűnik, amit megenged magának, szerintem azonban egy bármire képes pszichopata – aki ráadásul a rajzfilmek világára jellemzően eltúlzott jellemmel és már-már humoros mozdulatokkal felszerelkezve hárítja el a személyére irányuló támadásokat – egészen izgalmas látnivaló. Ugyan Cale karakterébe megpróbálták belezsúfolni az Ellen Ripleyben is megtalálható “tökös nő” vonásokat, mégsem igazán sóhajthatunk fel, annyi a történeti gubanc. Pont ezért gondolom, hogy Norrington valóban jó filmkészítő a maga módján, de a rendezői székben nem sikerült ezúttal maradandót alkotnia.

A speciális effektek általában jól működnek és meglepően jó választás, hogy a fémszörnyet nem látjuk úgy a történet kétharmadáig. csak belső kamerás vadászatából kapunk ízelítőt, ami elég félelmetessé teszi, amitől jócskán elmarad az, amikor végül látjuk is, hogyan cserkészi be áldozatait. Több helyütt megmagyarázhatatlanul bután cselekednek a szereplők, ami a forgatókönyv nagy hiányossága, bár egy efféle alsóbb kategóriás alkotás esetében ez azért előfordulhat, ahogy abból is kapunk néhol ízelítőt, hogy a vágások terén sem mindig álltak a helyzet magaslatán. Minden negatívuma ellenére bátran tudom ajánlani a zsáner kedvelőinek és olyanoknak is, akik megunták az állandó démonos-gonoszgyerekes-pszichopata késelős alkotásokat és valami egyedi lény hentelésére vágynak. A cím azért ne tévesszen meg senkit, kevesen halnak meg a filmben, de az effektek és a hangulati elemek segítenek átvészelni az üresjáratokat. Létezik egy húsz perccel hosszabb verziója is, amit az egyesült Államokban nem lehetett kapni és amiben közelebbi kapcsolatot mutatnak be a robot és Cale között és ez egy kicsit megdobja az egyébként alacsonyabb pontszámot, mert az azért sosem árt, hogy van egy pici magyarázat, amihez a nézők tudnak valahogyan viszonyulni.

Értékelés 5/10

Plendil