Mit tennél, ha a világon mindenki nyomtalanul eltűnne? Ha egy nap arra ébrednél, hogy rajtad kívül teremtett lélek nem jár az utcákon? Üresen tátongó házak, félig megevett reggeli, oltás nélkül lángoló tüzek… A néptelen Föld ezzel az erős alapszituációval kezdődik. Ami ezután jön, az pedig a képernyő elé szegez bennünket.

Különleges élmény a film első fele. Egy igazi post-apokaliptikus mozi, de zombie-hordák vagy vértől tocsogó túlélőharcok nélkül. Itt csak a csend van és a magány. Főhösünk a kétségbeesett keresgéléstől lassan eljut a helyzet élvezetéig: Például átköltözik egy valóságos palotába vagy olyan ruhákat “vásárol” magának, amiket sosem engedhetne meg. Ámde az egyedüllét szép lassan kezdi felemészteni a józan eszét. Az őrült, magányos császár szónoklatától a hideg futkos az ember hátán, főleg mikor kimondja önmaga felett: Életre ítéltettem.

Az igazi fordulat akkor következik, mikor felbukkan egy másik túlélő, egy nő. Egymásra találásuk számos kérdést vet fel: Hogyhogy ők nem tűntek el az általuk Jelenségnek nevezett dolog következtében és vajon lehetnek-e még mások is? Együtt kutatnak válaszok és további emberek után. Hamarosan egy harmadik láncszem felbukkanásával megoldást kapunk rá, amikor felfedezik, mi a közös mindhármukban.

Azoknak ajánlom ezt a filmet, akik szeretik a gondolkodóba ejtő, nem akcióra kihegyezett világvége jellegű történeteket. A színészi játék abszolút a helyén van, a szereplőkkel együtt tudunk érezni, tetteik nem a földtől elrugaszkodottak. Érdekes a kis csoporttá alakult túlélők viselkedése, a két férfi egymás közti miniháborúja. A befejezés pedig mellbevágó, számos elméletet találni, mi lehet a megoldása, a párhuzamos világoktól egészen a dimenzióugrásig.

Értékelés: 9/10

psyhozsófi