A főszereplő hölgy eredetileg a hatvan években tűnt fel – először folytatásokban közölt, majd egy külön kötetben összegyűjtött – képregényként, mely erotikus felhangja miatt az első felnőtt comic címére is igényt tarthatott. Ebből a Jean-Claude Forest által megálmodott karakterből később Roger Vadim készített egy sci-fi beütésű, humoros és kissé pajzán, ámde akcióban gazdag francia-olasz koprodukciót, amiben a rendező akkori feleségére, Jane Fondára osztotta a főszerepet – így utólag belegondolva, keresve sem találhatott volna nála jobbat, haha!
Filmünk kultikus mivolta pedig csak ezek után kezdődött. Egy mára, szintén klasszikussá érett, nyolcvanas évekbeli szinti-pop banda például ebből a filmből kölcsönözte nevét (Duran Duran), a magyar Omega konkrétan Barbarelláról mintázott egy dalt, de ezen kívül még számost világi együttest és előadót ihletett meg e mű, úgyhogy teljes joggal kijelenthetem: egy alapmű született.
A távoli jövőben járunk, ahol egy Barbarella nevű csillagközi navigátort azzal a feladattal bízza meg a Föld aktuális elnöke, hogy kerítsen elő egy bizonyos Durand Durand névre hallgató, földi származású doktort, a rendkívül fenyegetőnek tűnő fegyver, a pozitron sugár feltalálóját. Barbarella beállítja a feladathoz szükséges programot, és el is indul a Tau Ceti felé, de sajnos a bolygóra érve egy lakatlan jégmezőn szenved balesetet. Nemsokára egy fura, idegen nyelvet beszélő ikerpár tűnik fel, és rabolja el őt, majd egy másik, közelben lezuhant űrhajóra viszik, ahol egy csomó, hasonlóan feltupírozott hajú gyerek él. Azok poénból ráuszítják harapós robot-babáikat, de szerencsére még időben ér oda a segítség egy Mark Hand nevű fejvadász személyében. Mivel a csávó megmentette őt, cserébe lefekszik vele annak jégbárkáján.
Miután Mark megszerelte Barbarella űrhajóját, az ismét lezuhan, ám ezúttal Barbarella nem esik kétségbe: a föld alatt folytatja az utat, mígnem egy különös helyre ér. Sogo, vagyis az Éj Városának labirintusában találkozik egy Pygar nevű vak angyallal, illetve az elég infantilisen kinéző Ping professzorral; ez utóbbi elmagyarázza, hogy ebbe az útvesztőbe száműztek mindenkit, akiből hiányzik a gonoszság, szóval elég sokan vannak. Pygar megmenti egy Fekete Zsoldostól, így Barbarella vele is lefekszik, mire az angyal a szextől új erőre kapva ismét tud repülni. Némi légi csatározást követően bejutnak Sogoba, ám ott hamar csapdába esnek: matmosz, a gonosz folyadék (melyre egyébként város is épült) már majdnem végez velük, mikor elfogják őket.
Míg Tyrant, az uralkodónő megpróbálja megdugatni magát az angyallal, addig Barbarellát a papagájok elé vetik, de rohadt nagy mákja van, mert megmenti őt a föld alatt működő forradalmi erők kissé balfék parancsnoka, Dildano. Persze hogy vele is kefél, bár ezúttal kivételesen kapszulás módszerrel lépnek nemre egymással, ami azért valljuk be, elég komikusra sikerül. Szövetkeznek, majd Dildano odaadja a láthatatlan kulcsot, amivel be tud jutni a királynőhöz, de Barbarella félúton elakad, és a kulcsár gyönyörrel ölő kínorgonájának vendége lesz. Ekkor derül ki, hogy a csávó valójában Durand Durand, csak megöregedett a matmosz miatt. Sikerült bejutni az Álmok kamrájába – ugyanis a királynő egyetlen gyenge pontja, amikor alszik -, de Durand doktor őt is bezárja, majd rövid úton megkoronáztatja magát. Közben fellázadnak a labirintusban élő népek, de a gonosz doktor pozitron sugarával likvidálja őket a negyedik dimenzióba. Erre az uralkodónő egyetlen megoldásként rászabadítja a városra a szörnyű matmoszt… Duran odaveszik, viszont Pygram és ők túlélik, szóval teljes mértékben happy end.
Telitalálat. Kezdve azzal, hogy így jó negyven év távlatából nézve az akkori Jane Fonda még mindig elképesztően szexis, és valami hihetetlenül jól hozza az erotikus kisugárzású, tüneményesen bájos, szőke naiva szerepét, főleg hogy átlag húsz percenként átöltözik vagy éppen kamatyol valakivel, haha! (A kezdőjelenet például – amelyben Barbarella egy csodás légbalett koreográfiáját követve egyesével dobálja le magáról a ruháit – nem véletlenül vált filmtörténeti klasszikussá, haha!)
Látványvilágát a húsz évvel későbbi Flash Gordon-hoz tudnám csak hasonlítani; annyira jópofa és hangulatosan trash, hogy az valami elképesztő! Űrhajóban lévő plüssfalak és az enyhén meleg identitású mesterséges intelligenciától kezdve a szürreális jégbárkán át, a bizarr labirintusig, a matmosz tudományos megalapozottságától, a zenével halált osztó kínorgonáig bezárólag minden egyes apró dolog rendesen ki van találva! És ha ez még nem lenne elég, tudni kell, hogy végig iszonyatosan bájos zenék csendülnek fel, és bár infantilis rajzfilmszerű hangok is akadnak olykor-olykor, azok mégsem mennek az emészthetőség rovására.
Szórakoztató trash-orgia, egy mára elfeledett korban megalkotott jövőkép, amit már csak a dögös Jane Fonda karaktere miatt is érdemes csekkolni! Nálam maximális reszpekt honol a film iránt, szinte évente nézem újra, mert egyszerűen nem tudom megunni!
Értékelés: 10/10
eyescream
Be the first to comment on "Barbarella (1968)"