Mario Bava szuggesztív képsoraival vélhetően sokan találkoztak már olvasóink közül, aki sokak számára bizonyult inspirációnak. Miután eleinte festészetet tanult, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy művészi hajlamait a filmes berkeken belül is ki fogja élni. Habár időnként voltak kalandozásai a horroron kívül és vannak emlékezetes alkotásai ezekből a műfajokból, talán az egyik legérdekesebb próbálkozása kétség kívül ez a film, mely az univerzum egy távoli szegletében játszódik és megpróbálja azt az illúziót kelteni, hogy az emberiség régen túllépett a saját korlátain.

Két űrhajó és annak legénysége egy új bolygó felé halad, amivel erősen meggyűlik a bajuk. Kénytelenek kényszerleszállást végrehajtani, s egyből megszakad a kapcsolatuk egymással. Míg a piros felségjelzésű legénységről eleinte vajmi keveset tudni, addig mi a sárga jelű csapat ténykedését fogjuk látni. Ahogy földet érnek, egyből hisztéria lesz úrrá a csapaton: egymásnak esnek és vadul fojtogatni akarják társaikat, aminek hirtelen véget vet a kijózanodás. Nem értik, mi történt, és azonnali felderítésbe kezdenek a felszínen. A nagyon eltalált helyszínek lenyűgöző látványvilága sok jelenetben elképesztő hangsúlyt kap, az odavetített emberekkel pedig annak szerez érvényt a rendező, hogy mennyire apró jelenségek vagyunk a környezethez képest. A történet ettől fogva a rejtélyes eltűnéseket felgöngyölítő dráma és nyomozós sorozatok korbáli keverékévé válik, aminek a végén kiderül, hogy az elhullottak nem is anynira szeretnek koporsóban gubbasztani.

A sztori címe azt sugallja, hogy vérszívókkal van dolgunk, de ez a klasszikus értelemben nem igaz. Sokkal inkább a vuduzombik világát idéző élőholtak flangálnak a terepen, amiknek egyetlen célja a túlélés. Ugyan a science fiction ebben az értelemben használható jelző a filmre, mégis muszáj megjegyezni, hogy a technikai részre, a tudományos perspektívára vajmi kevés időt és energiát fordítottak. Véletlenszerűen rohangálnak a kifli alakú főegységgel, amit LEGO-szerűen lehet oda-vissza pattintani a konzolon, hogy elinduljon az űrhajó, illetve kötelező elem a papírmaséval bevont malacperzselő, amit csupán a film utolsó húsz percében sikerül használniuk, amikor már szinte minden mindegy.

A karakterek közül egyedül a kapitányt játszó Barry Sullivan-t emelném ki, aki láthatóan tisztában van teljes egészében karaktere képességeivel. A többiek mindegyike feláldozható és igazából semmilyen karakterfejlődésen nem mennek keresztül. Figyelemre méltó, hogy a nők mindegyike a törékeny, megmentésre szoruló típus, vagyis erősen megkérdőjelezhető, hogy egy ilyen nőt valaha is űrprojekt keretén belül beválogattak volna a más világokat felderítő kommandóba. Félreértés ne essék, nagyon kedvelem a harsány reakciókat, amik ebben az időszakban jellemezték a szebbik nem képviselőit a vásznon, csak épp ez a környezet pont nem az, amihez túlzottan passzolna az ájulás.

Az alkotást nem sok pénzből forgatták, erre jó példa a speciális effektek egyszerűsége, ugyanakkor még mindig lenyűgöző, hogy a külső terekhez képesek voltak egész színpadokat felépíteni és nyomasztó színekkel megvilágítani. Az atmoszférával nincsen szikrányi probléma sem és ugyanakkor érdemes azt is megfigyelni, milyen üres terekkel játszadoztak, amikor egy-egy űrhajó belső kabinjában történnek az események. Semmi jele a bezártság érzésének. Bizonyos jelenetek előre vetítik, hogy akár az Alien vagy a többi hasonló tőről fakadó idegenekkel foglalkozó alkotás is meríthetett az olasz-amerikai koprodukcióból, és többek közt emiatt sem lehet pálcát törni felette. Bava a lehető legjobban próbálta kihasználni a pénzforrásokat és ennyire jutott, ami a B-filmes vonulat egyik érdekes darabjává avanzsálta az űrterrort.

Értékelés: 5/10

Plendil