Hogy egész pontosan honnan datálható a splatter műfaj? Melyik volt az első olyan amerikai film, amiben beleket láthatott a közönség? Nem véletlenül hívják Herschell Gordon Lewist a gore nagyapjának, ugyanis ezzel a darabbal kezdődött a rémisztő filmek egy különleges fajtájának a történelme. A tabudöntögetés a hatvanas évek kezdetétől datálható, hiszen a Psycho megalapozta a beteg elmékre építő darabok létjogosultságát és nem kellett hozzá csak három év, hogy a főleg az előzőekben a nudizmusra épülő történeteit valami sokkal kegyetlenebbre cserélje a rendező. Ráadásul a vér trilógia első darabja és  az exploitation éra és video nasty  (Angliában kitiltott filmek gyűjtőneve) címeres tagja.

Hogy mekkora hatása volt az előbb említett Hitchcock filmnek, jól példázza, hogy egy fürdőszoba jelenettel indít a film: egy csinos nőt eltesz láb alól a rettegett gyilkos, akinek a frizurája cseppet sem átlagos. Ezt követően is több halálesetet mutat be az alkotás és köztük mintegy egyszerű áthidaló – magyarázza meg a gyilkosságok természetét. Megismerkedünk a mindig lemaradó rendőrfelügyelőkkel, a problémákkal küzdő Fuad Ramses személyével, akinek a kaszabolásokat köszönhetjük no és persze úgy a film felénél színre lép a rendőrfelügyelő asszonya, aki annyira buta, mint egy darab vattapamacs. A sztori centrumában egy ősi rituálé áll, mely azt feltételezi, hogy egy ember feláldozásával és sok belső szerv összefőzésével megidézhető Ishtar lelke. na most azt jó tudni, hogy bár végig hieroglifákat és egyiptomi felszerelésben virító embereket mutatnak, Ishtar egy babiloni Akkád isten volt, bár azt nem tudom, ez mennyire volt megrendezett momentum. Végül a magát gasztro-mesternek álcázott Fuad egy nagy banzáj keretén belül igyekszik felkoncolni az üresfejű lányt…

Nehéz komolyan írni a látottakról, ugyanis egyrészt újító célzattal próbáltak belecsempészni vért és még több vért a színekbe, de ez olyan vérgagyi alakításokkal és kelletlen operatőri munkával párosult, amit nehéz mosoly nélkül végigtűrni. A nő rendőrszerelmén kívül szinte mindenkin látszik, hogy vagy nem sikerült betanulni a szerepeket vagy erősen kevés a képességük arra, hogy megtanuljanak 4-5 sor szöveget. Az is igaz persze, hogy Ed Wood-i magasságokba nem szökellnek, de így is jócskán bárgyú minden pillanat, amit az életlen felvételekkel és a rettenetes kameramozgásokkal sikerült színesíteni, hogy ne csupán egy dologtól jajveszékeljen a kedves érdeklődő. Mindezek ellenére lakozik a kópiában valami megmagyarázhatatlan sárm, ami miatt bűnös érzés, de nem lehet nem kedvelni az ilyen stílusú filmeket.

Vég nélkül lehetne sorolni a banális helyzeteket, de a minimálisra húzott játékidő mellett is néha igen nehéz bírni a tempót, persze nem pozitív értelemben. Ettől függetlenül sem szabad kihagyni, mint egyszeri élményt, főleg, ha ezen sorok olvasójának van huzalma a horrortörténelmet feltérképezni, mert bármennyire is bugyuta és erőltetett, mérföldkő a műfaj berkein belül.

Értékelés: 2/10

Plendil