A Kevin Kolsch, Dennis Widmyer írő és rendezőpáros ezúttal thriller műfajánál sokkal mélyebbre eveztek és pszichológiai hadviselésük kelléktárát jó alaposan feltöltötték olyan erőkkel, amiknek hála megszülethetett ez az igencsak érdekes témát boncolgató mű. Aki benevez erre a közel száz percre, az betekintést kap több szemben álló véleménypár ütköztetésére és az egészet körülölelő emberi tulajdonságba, az emberi vágy mélyébe.Az emberi elme nem csak csodás lehet, végtelenül naiv és áldozatkész is.

Sarah az a tipikus vágyakozó lány, aki egyszer szeretne felérni az általa idealizált színészek körébe, akiket az egész világ ismert és felnézett rájuk. Efféle álmokat szövögetve jár meghallgatásról meghallgatásra, azonban valami mintha hiányozna belőle, hiszen sosem sikerül kibontakoztatnia tudását. Apró jelekből látni, hogy semmivel nem elégedett, a gyorsétkezdés állása is csak afféle kirakat, ő több és jobb szeretne lenni. Aztán egyszer csak megtörik a jég, ugyanis bár elsőre a castingon elhasal, a mellékhelyiségben elkezdi tépni a haját, amire felfigyelnek és ez szinte egyenes út lesz a következő lépéshez. baráti körében is készítenek egy afféle olcsó filmet, de ők egyik napról a másikra élnek és látszik, hogy a lány ebben kelletlenül tengődik. A következő, immár meztelen meghallgatáson már fogalma sincs, mi történik vele, csak pózol a kamerák előtt és próbálja megmutatni milyen valójában. Közben elindul a lelkében egy metamorfózis, az elnyomott érzések egyhamar a felszínre törnek. Amint eljutunk a kataklizmáig, már nem csupán a belső, de a külső is gyökeres változáson megy keresztül…

Amiről az írás elején is szót ejtettem, az folyamatosan érződik, már-már túlzott belemagyarázást is fel lehet benne fedezni, ugyanis az egész film központi témája az, hogy meddig képes valaki elmenni, hogy sikeres legyen. Mekkora felelősséget vállal az, aki a mai napok sztárja? És vajon kik ezek a sötétben maradó mecénások, akiknek a fényt és a csillogást köszönhetik a sztárok? Ez a felvezetés ráhúzható bármelyik iparágra, ami állandóan termeli az idolokat, mégis van benne valami megmozgató. Bár kétséges, hogy maga a főszereplő hozza ezt a minőséget (a mindenre elszánt “producer” viszont annál inkább), azért kénytelen vagyok beismerni, egész sok esetben az érzelmi választékosságával uralta a teret. Csak azok a fránya párbeszédek ne lettek volna. Nem tudom, mi oka van annak, hogy ennyire gyermeteg módon oldják meg ezeket az interakciókat, de nagy feszültséget generáltak bennem, ami elvonta a figyelmem a többi részletről. Voltak más témák is, amiket pedzegetett a film, mint a szuperprodukciók kontra függetlenfilmes próbálkozások vagy éppen a magánéletet felszabdaló erők és a jelenlegi huszonévesek magatehetetlenségét is mozgóképre veszik.

A speciális effektek a legtöbb helyen kiválóra sikeredtek és külön kiemelném a vágásokat, amik miatt éles, szurkálódó stílusú akkor is a mű, amikor éppen nem történik hátborzongató. Az operatőri munkára sem lehet panasz. Habár sokan dicsérték, nekem a zene volt egy kicsit gyenge láncszem, ugyanis a túl magas akkordok nem tűntek jó választásnak egy ilyen fajsúlyos alkotáshoz mérten.

Talán a kevesebb több lehetett volna, ha nem próbálnak minden egyes témával ilyen erőltetett formában foglalkozni, ezen felül viszont egy érdekes, elgondolkodtató filmet kapunk, aminek van létjogosultsága és hiába lóg a szemünk előtt a sok megoldandó probléma, ritka az ilyen lehetőség. Szerintem érdemes belevágni, ártani semmiképp sem fog.

Értékelés: 7.5/10

Plendil