Ha már szó esett kicsit korábban a Jay és Néma Bob páros egyik feléről a Tusk kapcsán, akkor úgy gondolom, ildomos megemlíteni, mire jutott a másik tag a saját filmjével, vagyis amiben majdnem főszerepet kapott. Jason Mewes képes elvinni a hátán egy-egy jelenetet, de ha az adott szkript csapnivaló és láthatóan a színészi gárda java az nem üti meg a szintet, akkor a feje tetejére is állhat, akkor sem lesz belőle kiugró teljesítmény. Owen Tooth rendező a történetért felelős Adam J. Marsh-sal karöltve remélem egyszer megnézik saját filmjüket, hogy mi is jött ki pontosan a vágószobából.

Mert ez így “siralmas”. A hányatott sorsú lány új helyre költözik, ahol megmagyarázhatatlan öngyilkosság rázza meg a lakók életét. A paneldzsungel kellős közepén elég kietlen állapotok uralkodnak és lakóból sincsen túl sok. A barátnőjén és a pár szomszédon kívül egész sor ellensége van neki, ugyanis senkinek nem tetszik, amit művel. Az anyjával ugyan igyekszik a kapcsolatát normális mederbe terelni, de az akkora gyűlöletet táplál iránta, ami felfoghatatlan. Később kiderül, hogy az egyik emeleten egy összeaszott nyanya rángatja a szálakat és néha a képernyőn látszik, hogy teste megjelenik itt-ott és egymásnak ugrasztja az embereket. Nem kíméli a halottakat sem, belőlük farigcsál hadsereget és az Angliából származó, de Amerikát megjárt, majd unatkozó, végül visszatérő hajléktalan Sid oldalán igyekszik leszámolni a démonnal a lány. Amennyire nem sikerült életet lehelni a leírásba, ugyanolyan fakó maga a film is; nem sikerült eleget tenni az alapvető szabályoknak is: ha vannak szabályok, fel lehet őket rúgni. Ez nagyon nem jött össze és sablonszerűen következnek a jelenetek, szinte végig tudni, ki mikor fog elhalálozni és kinek mi a szerepe. A párbeszédek olcsóak és elcsépeltek, ahogy az is, hogyan próbálták kitolni a nyolcvan perces játékidőt: nem kevés szexjelenettel, amik közt az elmaradhatatlan B-filmes csajok csajokkal jelenet is megtalálható, illetve olyan álomképekkel, amik gyengén fabrikáltak.

Ahogy említettem, rettentően egysíkúan történnek a dolgok, pedig a kiindulópont az emberbe nyilall: aki élt már panelházban, nagyon jól tudja, mennyire félelmetes tud lenni, milyen furcsa hangokat is lehet hallani. nagy ziccereket hagytak ki azzal, hogy elsősorban arra fókuszáltak, mi lesz a következő megmozdulás a filmben és nem készítettek elő semmit igazán. A kameramozgatás további aggodalommal töltött el, hiszen attól nem lesz érdekesebb egy akciójelenet, ha vadul rángatják a kamerát, inkább élvezhetetlenül eltorzítja az élményt. Ezt pedig a néző nem egyszer kapja az arcába. Szintén kellemetlen néhol a speciális effektekre fordított minimális energiával. Azok, akik nem először látnak rémfilmet, nem fognak hanyatt esni attól, ha csak simán valami piros maszlaggal lelocsolnak egy wannabe áldozatot és harapásnak vagy egyéb sérülésnek nyoma sincs.

Az a nagy gond, hogy bár érzékelhető, hogy próbáltak kitűnni – például a filmes kiszólások egytől egyig tetszetősek voltak -, ebbe beletört a bicskájuk. A vérszegény fantázia, a kevés pénz és a gyenge forgatókönyv épp elég ahhoz, hogy elengedjük az alkotás kezét és magára hagyjuk egy sötét folyosón – ahogy azt tette a nézővel korábban.

Értékelés: 3/10

Plendil