A tömegtermelés homologizálása, a kisköltségvetésű horrorformulák Hollywoodba költöztetése nyomán egyértelmű volt, hogy a széles körben a Blair Witch Project által használt kézikamerás kivitelezés sem maradhat meg túl sokáig naturális környezetében. A bátor gerillarendezők persze időről időre igyekeznek megmutatni, hogy nem csupán a film fővárosában lehet valamit elkészíteni, ám ezek többsége nem több az egyszer nézhetős kategóriánál. Jelen alany annak az úriembernek köszönhető elsősorban, aki harminc éve a Rendőrakadémia bozontos őrültjeként mókázott, majd rendezésre adta a fejét és több nagyszerű alkotással örvendeztetett meg bennünket.

A horror műfaja azonban eleddig nem volt túl jellemző a munkásságára, így igazán pikáns lehetőség volt látni, mire megy Bobcat Goldthwait az alapanyaggal. A sztori nem hordoz túl sok eredetiséget: egy szerelmespár felkerekedik a messzi erdőségbe, ahol az eredeti Roger Patterson nagyláb filmanyagot felvették, hogy végre valahára kiderüljön, csak kitaláció volt az egész vagy esetleg tartogat a számukra is valami izgalmat ez a kiruccanás. A férfi igazi őshívő, megszállott, míg a nő sokkal inkább a szkepticizmusával próbál hatni a barátjára. Az első negyven percben gyakorlatilag azt látjuk, hogy hogyan kerülnek lépésről lépésre közelebb az említett erdőhöz, milyen legendákkal és vélhetően kitalált sztorikkal szédítik a helyiek a turistákat, se többet, se kevesebbet. Ezen felül feltárulhat előttünk, hogy milyen erősen igyekeznek kihasználni a lehetőséget a lakók: akár bigfoot burgert is ehetnek az erre éhezők, de vásárolhatnak egy 67-es korabeli videokamerát is. Ugyanakkor végigpásztázhatja a néző a két főhős egymáshoz fűződő viszonyát és azt, hogy pontosan hogyan tekintenek erre a kalandra.

Az utolsó harmadra pedig maradnak a rémisztgetések és hujogatások, mert ebben a tekintetben tele a tank. No nem csak egyszerű “csend van és bamm” típusú dolgokról van szó. Rendesen kidolgozott feszültségteremtő képsorokkal találkozunk, melyek remekül koreografáltak és a kamera elhelyezése lehetőséget biztosít arra, hogy félelmeinket saját magunk építsük fel, ami folyamatosan jól működik. Arra is nagyon ügyeltek, hogy ne legyenek túlzottan megmagyarázhatatlan beállítások, vagyis amikor menekülnek a szereplők, akkor a kamera is velük együtt mozog, nem látunk szinte semmit, ami többnyire hihetővé teszi a sztorit. Az egyértelmű fénypont az a körülbelül húsz perces sátorjelenet, melyben vágatlanul lehetünk tanúi annak, mit hallanak odabentről és hogy mennyire kiszolgáltatottak bármivel szemben.

A történet mellett fontos megjegyezni a speciálisan jó vágásokat és persze az operatőri munkát. Korrektül összerakták a jeleneteket, kiváltságossá téve bennünket, akik minél többet szeretnénk megtudni a valóságról. Összességében azért akadtak időszakok, amikor úgy éreztem, mintha csak húzni szerették volna az időt, hogy elérhessék a cirka 80 perces játékidőt, de nem csak ez érezhető a filmben és a végső felismerés során elérték, hogy kicsit lerombolja a patriarchális elképzeléseinket (igaz ezt még kicsit jobban is kiemelhették volna, továbbfűzhették volna a szálakat) az általunk nem ismert jelenségekről.

Bár szerintem a Cloverfield és a The Bay trónját nem fenyegeti, mégis egy elfogadható alkotás, mely ismét bizonyítja a rendező sokoldalúságát és nem kevésbé a félelmeink kiélésének lehetőségét.

Értékelés: 6/10

Plendil