Az Adult Swim műsorán időről időre megjelennek olyan alkotások, melyek elsőre talán nem tűnnek mélyebb értelmű anyagoknak, sőt, még a “mármegintmiafrásztláttam” kategóriát is súrolják, de kicsit körbejárva a témát, felfedezhető sok utalás és jelzés, amivel maga az alkotó üzen. Hogy elöljáróban ne csicseregjem el a lényegét, íme az egész tizenegy perces videó, ami tényleg több, mint aminek látszik.

[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=QrGrOK8oZG8]

Megvolt? Nem fordultál sarkon újabb cikkek után lapozva, tehát érdekel a háttere és tetszett (feltehetőleg) maga a videó. A két alkotó (Chris Kelly és Paul Painter) nem gondolta, hogy ekkora internetes visszhangja lesz a dolognak. Amint felkerült youtube-ra és egyéb videómegosztókra, mindenki rácsapott a témára. A történet egy roppant egyszerű introval kezdődik, mely meghatározza magát a történetfolyamot is: egy teljesen átlagos családi nevetgélős sorozat elejét láthatjuk annak minden jellemző darabkájával: az egyesével bemutatott színészekkel, a kimosolygással, a bájos és elvileg vicces jelenetekkel és persze a fülbemászó, világbékés hangulatot árasztó főcímzenével. Ahogy haladunk előre, ez úgy változik egyre furább és bizarrabb irányba, és egy hosszú-hosszú intróvá fejlődik, amiben szerepet kapnak a furcsaságok mellett a rendőrös-nyomozós, horror, gimis, science-fiction és egyéb, a hetvenes és nyolcvanas években divatossá vált műfajú sorozatok felé való kikacsintások.

A felszínen tehát ezt lehet érezni, látni és hallani: jól az ember orra alá dörgölik a felnőtté válás során elénk kerülő sorozatokat, melyek most egy elferdített valóságban mosódnak össze és egy torz masszában ömlenek a nézőre. De, hogy ne csak ennek a szimbolikus külsőségnek a metakommunikációját véljük fölfedezni, azt javaslom, a történet tudatában nézzük meg újra a videót.

Csak 11 perc és higgyétek el, megéri.

[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=QrGrOK8oZG8]

Nos, feltűnt a háttér is? Szuper, akkor ezt alapul véve lehet lépkedni tovább, hogy mi is az a fondorlat, ami a média diszkrét bája mögött honol. A nyugati szórakoztató kultúra hosszú-hosszú ideje sémákra épül, melyeket lassan, de biztosan építettek fel a mogulok, a filmtársaságok, szorosan összefogva pszichológusokkal és modern kuruzslókkal, akik értenek hozzá, hogy lehet az embereket a fotelhez szögezni: adott egy idilli környezet, idilli családfelosztásban, igazodva a civilizációs elvárásokhoz aszerint, hogy milyen életkörülmények között élnek. Mindegy, hogy milyen bőrszínű a rokonság, vagy hogy melyik vallási tankönyv alapján élnek, az mindig azonos, hogy komoly problémákkal nem kell szembenézniük: nem éheznek, kiegyensúlyozott lelkületű személyek, akik legtöbbször viccelődnek, nem fáradtak a munka után és együtt grillpartiznak a szomszéddal még fagyok közepette is.

Az ilyen sorozatok térdre kényszerítenek bennünket és azt sugallhatják, hogy ez a családi szövet az etalon: “nézz csak ide, neked ilyen környezeted soha az életben nem lesz”. Huhh.. megijedtem, de komolyan, hiszen egy családi sorozat be akarja fészkelni magát az agykérgembe és onnan szürcsölni az agyat. Valamilyen szinten az összes többi sorozatfélében is megtalálhatók ezek a kitételek és nem kell túl sasszeműnek lenni, hogy kiszúrjuk: a karaktereket is sablonosan építették fel.

A kifigurázást persze jócskán megfejelik egy kis sötét láblógatással, bár sok oldaltól eltérően nem hiszem, hogy bármi köze volna a Lynch-féle szürrealizmushoz. Ez pusztán arról szól, hogy percről percre elszakadunk a jól bevált kliséktől és az elménk erre reagál. Ráadásul erre több utalást is találunk. Egyrészt a cím egyértelműen a “too many cooks spoil the broth” angol közmondásból ered, avagy magyarul “sok bába közt elvész a gyerek”. Itt arra akartak utalni, hogy igazából értéket nem képviselnek a tucatszám előállított sorozatok, csak a sekélyesség marad meg és persze a főcímdal, ami azonban rettentő mélyen elraktározódik. Másik dolog pedig, hogy a kaszabolások alkalmával semmilyen érzést nem tudnak kiváltani a gyilkos tettei, hiszen üres karakterek hullanak, mint a legyek. Szintén ezzel magyarázható, amikor a szőrös fickó a csinos félmeztelen lány helyére ugrik: a szerepek fixek, mi pedig nem érzünk túl nagy változást. Nagyon tetszett a filmből való kikacsintás a díszletes-menekülős snittnél: a név örök és időnként túl nagy terhet ró a viselőjére – továbbá átvitt értelemben a megbúvó lány végzeteként kiszűrődő fény a tévé képernyőjének fényeihez hasonlít.

Miután szinte mindenki meghalt, újra együtt a nagy család, mely ismét csak a külsőségekre utazik és bár lehet találgatni, hogy mi a valódi befejezése a sztorinak, de a gyilkos arcképének központi szerepe és a többiek elhalványulása azt mutatja, hogy ők a múlt, melyet egy másik idő (talán maga a gyilkos metaforája), egy más szemléletmód felzabált. A mai sorozatokra kevésbé jellemző az együgyűség, a faviccekkel való mókázás vagy éppen a fröccsöntött karakterek erőltetése. S talán pont ezért illik a képbe a Too Many Cooks, mert nem egy idealizált képet fest a múltról, hanem annak csontig hatoló szétcincálásával emlékezik meg egy letűnt korról.

Értékelés: 9/10

Plendil