A Chucky menyasszonyának sikere után nem is volt kérdéses egy újabb folytatás elkészülése. A két rész között azonban majdnem annyi idő telt el, mint a Gyerekjáték harmadik része és a menyasszony között, a rendezői székbe végül a széria addigi írója, Don Mancini került, a forgatókönyvvel pedig még durvábban rágyúrtak az előző epizódban erős horror vígjáték vonalra. Újabb sikerrecept vagy súlyos bukás?

A válasz pedig… talán valahol a kettő között. 6 évvel a Chucky menyasszonya után járunk, az előző rész végén született bizarr kis kreatúra, “Shitface” pedig időközben bizonytalan szexuális identitású, ágyba vizelő karneváli bábuvá vált. A tévében észreveszi szüleit, Chuckyt és Tiffanyt, akik Jennifer Tilly (önparódia, Tiffany mellett a saját, elribancosított változatát is alakítja) új horrorfilmjében szerepelnek, a hollywoodi filmeseknek ugyanis a jelek szerint nem akadály egy gyilkosságsorozat helyszínéről megszerezni a két legfontosabb bizonyítékot, és filmes kellékké alakítani őket. Shitface Los Angelesbe szökik, és ott a nyakában hordott Dambala amulett segítségével feltámasztja szüleit. A trió pedig innentől kezdve őrült ámokfutásba kezd, melynek célja természetesen ezúttal is emberi gazdatestek szerzése, valamint Glen/Glenda névre keresztelt ivadékuk (a nemi identitásán Chuckyék sem képesek dönteni, ahogy azon sem, hogy brutális gyilkosként vagy erőszakmentesen akarják-e tanítani) felnevelése. Közben természetesen rendet vágnak néha szó szerint, néha verbálisan jó pár hollywoodi közszereplő és mindennapos jelenség között (Julia Roberts, Britney Spears, paparazzik) – a gondok pedig pontosan itt kezdődnek.

A Chucky ivadáka nem tartani próbálta az előző rész színvonalát és egyensúlyát humorban, horrorban, erőszakosságban, hanem mindent bele alapon komoly túlzásokba esett. Túl nagy a hangsúly Jennifer Tillyn és önparodizáló hollywoodi társain, a száluk pedig még klisésebb és komolytalanabb, mint a menyasszony emberi hőseié. Túl sok a poén, túl kevés a gyilok, Chucky és Tiffany túl kevés játékidőt kapnak, a kettejük közötti dinamikát pedig Glen/Glenda olyan szinten gyilkolja, mint Jar Jar a Baljós Árnyak autentikusabb pillanatait. A bábuk mozgását időnként látványosan bűn rossz számítógépes animációval oldották meg, a színészi játék még az önparódia fényében is erősen hullámzó minőségű (sok-sok hullámvölggyel) – a Chucky ivadékát legkönnyebben a “sokat akart a szarka” és a “jó íróból nem lesz automatikusan jó rendező” tételek iskolapéldájaként tudom leírni. Kicsit visszafogottabb, átgondoltabb történettel, kevesebb ambícióval és horrorisztikusabb hozzáállással egy sokkal jobb film is születhetett volna, a végeredmény pedig bár így sem rossz, és megkockáztatom, a Gyerekjáték harmadik részénél talán még ez is jobban tetszett, a visszalépés elég nagy ahhoz képest, hogy a Chucky menyasszonyában milyen jól működtek a dolgok.

értékelés: 6/10

Zoo_Lee