Az Anaconda egy viszonylag tűrhető, közepes B-mozi volt, éppen annyira szórakoztató, hogy a néző ne aludhasson el rajta, és pont annyira klisés és középszerű, hogy feledésbe merülhessen. Hét évvel később aztán valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatásból valaki ismét elővette az Amazonas titkos vidékein tanyázó óriáskígyókat, és elhatározta, folytatást készít nekik.

Egy hatalmas gyógyszercég felfedez egy speciális gént, amely képes megakadályozni a sejtek öregedését, a belőle készíthető gyógyszer pedig jó eséllyel teljesen megszüntethetné az öregedést és a természetes halált. A gond csak az, hogy az anyag forrása egy különösen ritka orchidea, amely hét évente csak egyszer virágzik, egy Amazonas menti kis területen, a cég így tudósokból és szakértőkből álló kis csapatot küld Borneoba, hogy felpakolják a kísérletekhez szükséges mennyiséget a virágból (a csapat méretét és hozzáértését tekintve a cég anyagi keretei igen szűkösek lehetnek). A küldetés már eleve nem indul jól: az esős évszakban érkeznek, így egyetlen részeges amerikai kapitányt leszámítva (aki gyakorlatilag a kalandfilmes főhősök legalapvetőbb kliséinek eleven megtestesítője) senki sem hajlandó őket elvinni, nem sokkal indulásuk után pedig a hajó meg is semmisül, így kénytelenek gyalog folytatni az utat. Az igazi akadályt azonban az orchidea lelőhelyének lakói jelentik, a hatalmas anakondák, akiknek az orchidea meghosszabbította az életüket, így emberfeletti méretűre nőttek, és nem veszik jó néven, hogy a területükre betolakodók érkeznek a párzási időszakuk közepén.

Hét év kihagyással és az előző részhez fűződő kapcsolatok hiányával az Anacondas teljesen tiszta lappal indíthatott volna, és akár egy jobb, élvezhetőbb film is kerekedhetett volna belőle – a készítők azonban valahol biztonságra játszhattak, ugyanis amit a film javít az előző részhez képest, arányosan kompenzálja valamilyen hasonlóan rossz elemmel. Például nagy nevek helyett ezúttal egy kisebb, kevésbé ismert színészek alkotják a főszereplőket, így elvárások nélkül ugorhattam neki a filmnek, a karaktereik viszont többnyire nem csak klisések, hanem egyenesen irritálóak, szinte azért drukkoltam, hogy a csapat 90%-át, vagy akár teljes egészét zabálják be a bagzó óriáskígyók. A csapattal nem tudunk azonosulni, így nagyon jó, brutális haláltusákat kaphatnánk, amelyeket ráadásul színesíthetne a tény, hogy ezúttal több anakonda is van – ezzel szemben egyszerre mindig csak egy kígyó támadja meg őket, és ha jól számoltam, a csapatból talán összesen négyen haltak meg, a haláljelenetek pedig az első rész nyomába sem érnek. És hiába van több kígyó, a potenciáljukat talán egyedül a fináléban sikerült kiaknázniuk, arról nem is beszélve, hogy egy-két támadásuk animációja a technológiai fejlődés, és a minőségi CGI áresése ellenére még mindig röhejesen fest. A hamisítatlan, B-kategóriás (vagy inkább Zs-kategóriás) hangulat miatt a film még így is tűrhető, az elvárásaim is eleve alacsonyabbak voltak, mint az előző résznél – de valahogy végig olyan érzésem volt, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni az egészből, lehetett volna véresebb, brutálisabb, elborultabb, ijesztőbb… a készítők mintha nem tudtak, vagy nem akartak volna élni a lehetőségeikkel.

értékelés: 5/10

Zoo_Lee