Az évek során jelentősen megemelkedett az ingerküszöböm, ha új horrorfilmes bejelentésekről van szó – akár úgy is fogalmazhatunk, hogy szinte immunis vagyok az előzetesekre, a promókra, legyen szó akár független, akár hivatalos, nagy hollywoodi produkcióról. Az elmúlt évben azonban mégis akadt egy film, melynek sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, egy kisköltségvetésű angol horror, szigorúan a klasszikus viktoriánus kísértettörténetek nyomdokaiban. Ez volt a Lord of Tears, amelyet néhány nappal ezelőtt végre sikerült megtekintenem.

James Findlay egy teljesen átlagos, angol középiskolai tanár, akinek anyja nemrég halt meg, és bár az elmúlt években nem álltak túl közel egymáshoz, James örökölte a teljes családi birtokot. Az örökség természetesen nem egy leányálom: anyuci az utolsó levelében írja meg, hogy kiskorában James szabályosan megőrült, a rögeszméjévé vált, hogy egy különös, bagolyfejű démoni lény él a környéken, aki végezni akar vele, és végül megpróbálta belefojtani magát a medencébe, hogy meghaljon, mielőtt a lény kapná el. Jamesnek semmilyen emléke nincs az esetről, de ahogy útnak indul, egyre baljósabb előjelekre és emlékfoszlányokra bukkan. Egy fiatal lány, Eve segítségével James kénytelen megismerni családja sötét múltját, és szembeszállni rémálmai titokzatos, sötét démonával.

A Lord of Tears első képkockáiról lerí az alacsony költségvetés, viszont a film egyike azon ritka eseteknek, amely képes ezt figyelmen kívül hagyni, túllépni rajta. Nyoma sincs a kisköltségvetésű horrorokból ismerős gyenge hangminőségnek, még a színészi játék is meglepően jó ahhoz képest, hogy a szereplők szinte egytől-egyig kisebb, kevésbé ismert színészek. Ezek pedig együttesen lehetővé teszik, hogy a történet kibontakoztassa a teljes potenciálját. Csavaros, helyenként erősen idegborzoló sztorival, és sötét, komor hangulattal van dolgunk, amely a gótikus horror és a viktoriánus kísértettörténetek legjobbjaitól merít. Tipikusan az a kategória a film, amelyik nem fog ötpercenként a képedbe vágni valamilyen olcsó jumpscaret, sem több kiló belsőséget, de még a “szörnyet”, a plakátokon és promókban mutogatott Bagolyembert sem használja agyon. A hangulaton van a lényeg, azon a hátborzongató érzésen, amely egyre inkább elhatalmasodik a nézőn, ahogy James felfedezi a családja pogány hagyatékát, és a birtok sötét történetét. És az egész remekül működik.

A remek működésből fakad sajnos a film egyetlen hibája is: elnyújtás. A készítők úgy tűnik, annyira elégedettek voltak egyes jelenetekkel, felvételekkel, hogy akarva-akaratlanul elnyújtották, többször felhasználták őket. Ezzel pedig sikerült néhány nagyon jó és hatásos elemet már-már parodisztikussá alacsonyítaniuk. Ilyen például Eve táncjelenete a film elején: érthető, hogy a lány szép, rajong Franciaországért, az őt alakító színésznő pedig jobbára kifejezetten táncos szerepeket kapott az eddigi filmjeiben, de muszáj volt a jelenetet több percig elnyújtani? Ugyanez a helyzet a film tetőpontjaként szolgáló esti kísértetjárással: először pokoli ijesztő, de amikor már két perce ment a zene, a démoni lény pedig úgy mozgott, rohangált, és vetett be minden klasszikus rémisztő elemet, mint egy lelkes óvodás, mosolyt csalt az arcomra, nem pedig iszonyatot. Szintén problémás a három, női vokállal ellátott zeneszám, amelyek a film során csendülnek fel – pokoli gyengék, különösen a harmadik (medencés jelenet) egyáltalán nem illik a film hangulatához.

Ettől függetlenül a Lord of Tears még mindig egy nagyon hangulatos, jól eltalált klasszikus horror. Nem tömegtermék, vannak hibái, amikkel elég nehéz elnézőnek lenni, de más amatőr próbálkozásokkal ellentétben egyáltalán nem bántam meg a megnézésére szánt másfél órát.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee