Igyekszem minden fellelhető Predator-regényt begyűjteni, annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindegyik ugyanarról szól. Azért érdekes elolvasni őket, mert sok alkotónak jó ötletei vannak, mindenféle újdonságot visznek bele az űrből jött rémek gaztetteinek leírásába és különösen akkor jó egy ilyen mű, ha abban a Vadászok szemszögéből láthatjuk a történéseket. Szóval jó dolog beleképzelni magunkat egy szinte legyőzhetetlen harcos helyébe, még ha a motivációival nem is értünk egyet. Ha viszont semmi újítás sincs, akkor a végeredmény nem lesz több egy tisztességes iparosmunkánál, egy újabb sor pikkely lenyúzásánál a szériáról. Hogy miért mondom ezt? Kattintsatok és kiderül!

Három év telt el a Ragadozó 2-ben látott los angeles-i mészárlás óta. Hősünk ismét Mike Harrigan hadnagy, aki kilépett a rendőrség kötelékéből és megpróbál a külvilágtól elvonultan élni, ám legbelül sejti, hogy még nem értek véget a megpróbáltatásai. Gyanúja beigazolódik, mikor megjelenik nála a rejtélyes Roger Bridge kormányügynök, aki szembesíti legrosszabb rémálmával: a Ragadozók visszatértek és újból az Angyalok Városában vadásznak! Harrigan és Bridge szövetséget kötnek, hogy meghiúsítsák a vérengzést, duójuk ereje pedig tovább nő „Dutch” Schaefer őrnagy (az első Predator-film főszereplője) és Leona Cantrell (Mike mellett ő is túlélte a folytatást) csatlakozásával, majd felszerelkeznek a direkt ezek ellen az űrlények ellen létrehozott kísérleti fegyverekkel és elindulnak a rekkenő hőségben, hogy csapdába csalják a földönkívülieket. Ám senki se tudja, ezúttal hányan jöttek és szükség van egy csalira is. Vajon mi lesz a harcedzett hősök és nem kevésbé tapasztalt, emberfeletti erejű ellenfeleik összecsapásából, avagy ezúttal ki a vadász és ki a préda?

Ez egy jó régi kiadás és végülis nem tudom, miért nem vagyok elégedett vele. Benne van mindaz, aminek benne kell lennie, ugyanazt a sémát követi, mint a legtöbb Ragadozó-regény: adott bolygónk szülötte, aki általában egy magányos férfi (ritkábban nő), neki kell szembenéznie az űrből érkező ellenséggel; egy csomóan meghalnak, aztán végül az ember nyer, a szörny megdöglik. Most viszont más az alapfelállás, de semmiféle újdonság nincs benne. Az író nem erőltette meg magát, hanem fogta az első és a második film főhőseit, és őket tette meg főszereplőnek – Harriganról és Schaeferről van szó. Láttunk már ilyet, hiszen a Betondzsungel ugyanúgy ezzel operál, csak ott egy még ósdibb kliséből indulnak ki, nevezetesen abból, hogy Schaefernek van egy öccse. De vissza a New Hunters-hez: Fraser a már ismert, mások által megalkotott figurák mellé kreált pár lényegtelen alakot (Pope, Bridge), kölcsönvett pár figurát a második filmből (Pilgrim, Cantrell) és ennyi.

Ez azért idegesítő, mert az említett figurák mítoszához semmit sem tesz hozzá: Dutch egyszerűen felszívódott az első rész után, hogy most egy telefonhívásnak köszönhetően visszajöjjön, csak annyit tudunk meg róla, hogy a legelső Vadász felrobbanása után valamiféle sugárfertőzést kapott, de ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Harrigan meg három éven át fegyvereket halmozott fel, amiket aztán még véletlenül se használnak a cselekmény folyamán. Bridge egy totál jellegtelen figura, semmi sincs benne, csak azért kell, hogy elindítsa a cselekményt, hogy a két keménylegény találkozhasson és megkapják a szuper harci kütyüket. Tony Pope, a szarházi újságíró meg egyenesen nevetséges, annyira gátlástalan és undorító alak, plusz csak annyi szerepe van, hogy visszahozza Leonát az események folyamába, aztán gyorsan lecsukják és kész, viszlát, többet nem hallunk felőle. Az említett hölgy nekem meg sem maradt a Predator 2-ből, itt meg a férfiak mellé egy távoli őrangyalként lép be, aki mindenféle technikai cuccal segíti a végső csatát, de ezt csinálhatta volna akár bárki más is.

Az egyetlen igazi karakter, akit Fraser talált ki, az a drogbáró „Dögvész” Sorrow – de már ez a név elképesztő, a sorrow bánatot, gyászt jelent és ehhez még jön ez a jelző… Persze ő se egészen eredeti, hiszen Harrigan első felbukkanásakor ott van Willy Király, aki szintén drogbáró és szintén azt hiszi, hogy majd seggberúg mindenkit, övé lesz a dicsőség, aztán kicsontozzák. Ha ez nem lenne elég a másolásból, mindennek a tetejébe folyamatosan, állandóan a 2. részt idézik fel és mindig ugyanazokat a részeket belőle. Meghalt ez és ez a rendőr, Leona elvetélt, az akkori titkosügynök-fickó mekkora rohadék volt, stb. Ez pedig rohadtul unalmas és érdektelen, már csak emiatt sem voltam képes szorítani egyetlen pozitív szereplőért sem – kivéve Dutch komát, aki egyszerűen Arnold Schwarzeneggerként jelent meg előttem minden alkalommal, ha szerepelt, és ki ne akarná látni Arnie-t győzedelmeskedni?

Problémát jelent az is, hogy az író kerülgeti a forró kását. Mind a négy főhős tudja, mivel állnak szemben és mire képes, de még Pilgrim kapitány, Harrigan egykori főnöke is ugyanúgy tisztában van ezekkel a tényekkel, tehát semmiféle meglepetés nincs. Egészen a legvégéig ezek az emberek még csak a Ragadozók közelébe se mennek, az pedig, hogy néhány drogost felszeletelnek, baromira nem izgatott. Azt azért le kell szögeznem, hogy az űrlények szemszögéből megírt fejezetkék nagyon jók, minden bennük van, amit szeretek a Predatorokban, de elég sokáig kell várni arra, amíg az első vadászat megtörténik, addig meg unalmas pofázás van. Leginkább az irritál, hogy a teljes Pope-szál az egész mű szempontjából jelentéktelen, Leona Cantrell jelentéktelen és Pilgrim szintén az, a könyvnek meg majdnem a felét ők teszik ki. Ennek ellensúlyozására Fraser feltehetőleg jelentős időt töltött a filmek, főleg a második elemzésével, mert felhasznál egy csomó olyan tárgyat, amiket a Ragadozók ezekben hátrahagytak, például a kart, amit a másodikban a szörny elveszít, a nyílhegyet, amit kilő, vagy a maszkot, amit az elsőben a végső párviadal előtt levesz. Ez egy tök jó húzás, alapot teremt arra, hogy honnan lesznek a szuperfegyverek, amikkel aztán szembe lehet szállni a rosszfiúkkal. Ennek viszont van egy óriási hátránya és itt kénytelen vagyok spoilerezni, hogy megértsétek a lényeget. A nagy csata nem kielégítő. Amíg a bűnbandák irtják egymást, jól szórakozunk, az első Vadász érkezése és bekapcsolódása a harcba szintén nagyszerű, de utána, mikor jön a négy kőprofi, az alábbi dolog történik: Pár perc után rájönnek, hogyan láthatják meg az álcázott lény, lelövik, az egyből meghal. Jön a másik kettő, egy kicsit vagdalkoznak, aztán Harrigan egyetlen golyóval kilövi a másodikat, a harmadik meg leteszi a fegyvert, cserébe azért, hogy életben hagyják és elvihesse a társai holttestét. És persze Mike újból kap egy ajándékot, ezúttal egy összecsukható lándzsát, tehát a lezárás kísértetiesen hasonlít a második mozira. Aztán nincs prológus, nem tudjuk meg, mi lesz, túl gyorsan véget ér az egész, és az olvasónak rossz szájízt hagy maga után.

Értem én, hogy ha már van egy sikeres kétrészes franchise-unk, akkor azt át akarjuk ültetni más médiumokba, de miért így? Legalább ha egy fickó meghalt volna a háromból, vagy Leona megmenti őket és ezzel lényeges szereplővé válik, vagy megnyomorodnak a harcban, akkor lett volna némi katarzis, de ebben a formában az emberek akadály nélkül győzték le a minden tekintetben felettük álló űrlényeket, és még a várost is megtisztították a bűnözőktől. Számomra csalódás volt ez a regény: Úgy éreztem, mintha egy könyv formában megjelent fanfictiont olvasnék egy olyan ember tollából, aki él-hal a Ragadozó-mozgóképekben látott hősökért, olyannyira, hogy szinte isteni hatalmat ad a kezükbe, hogy bosszút állhassanak a rajtuk esett sérelmeken. Bár a Predatorok ábrázolása kitűnő és a vadászatok izgalmasak, az emberi szereplők túl tökéletesek, túl legyőzhetetlenek. Nincs kiért izgulni, mert szinte lehetetlen azonsulni a figurákkal, a szörny meg úgyis veszít és a főszereplők gyakorlatilag karcolás nélkül megússzák az egészet. De legalább rövid volt, csak 232 oldal. Értékelés: 4/10

tvshaman