Mit kapunk akkor, ha kivisszük a Cápát és a Texasi Láncfűrészest az űrbe egy klausztrofóbiás érzéseket keltő űrhajóra, ahol a legénységet (köztük a kezdő Sigourney Weavert) egy ismeretlen lény terrorizálja, akit a beteges/ijesztő alkotásairól ismert H.R. Giger tervezett, a rendező pedig Ridley Scott? Természetesen hatalmas sikert, ami a sci-fi és horror-rajongók egyik nagy kedvence a mai napig. De vajon mi a Nyolcadik utas a Halál sikerének titka, ami még 32 év után is megborzongatja az embereket?

A távoli jövőben járunk, hőseink a Nostromo kereskedelmi űrjármű legénységének tagjai. A hölgyek és az urak egy hosszú út végén járnak, megrakodva vasérccel, a Föld felé tartva. Mindenki jókedvű, dörzsölik a tenyerüket a rájuk váró jutalomra és a rendes életkörülményekre gondolva, amikor egy különös adás fut be az egyik útba eső planétáról. Mivel úgy tűnik, a jel nem emberektől származik, így a csapatnak kötelessége kivizsgálni a forrást, ezért a Nostromo leszáll az idegen bolygón, ahol egy lezuhant gigászi űrjárműre bukkannak, a belsejében egy hatalmas, halott idegennel és egy rakás tojással. A tojások vizsgálata közben egyiküket (John Hurt) megtámadja egy furcsa életforma, ami rátapad az arcára és ezzel kezdetét veszi a rémálom, aminek csúcspontján a szerencsétlenül járt felfedező mellkasából egy szörnyeteg tör ki, majd lassanként elkezdi levadászni az embereket. Ám a túlélőknek nem csak a lénnyel kell megküzdeniük, hanem egy váratlan belső ellenséggel is, egyikük ugyanis elképesztő titkot rejteget. Vajon mi lesz a maréknyi földi sorsa, mind a rém gyomrában végzik vagy sikerül hazatérniük épségben?

Egész könyvet lehetne írni arról, miért olyan jó ez a film, de inkább leírom azt, hogy nekem miért tetszik. Először is, maga az alapszituáció egy régi, de jól működő klisé: be vagyunk zárva valahová, ahonnan nem tudunk kimenni és itt van velünk a gyilkos. Mindezt tovább komplikálja, hogy úgy a film közepéig két szereplő is rejteget valamilyen titkot (egyikük persze nem önszántából, ha értitek, mire gondolok). És amikor kiderülnek ezek a rejtélyek, mindkétszer kapunk egy-egy olyan jelenetet, ami még ma is gusztustalan, ám annak idején még rohadtul sokkoló is volt! Ez pedig még mindig csak a csupasz váz, az Alien nélkül. Ha már ő is ott van, akkor a borzongás testet ölt. Aki először látja, az egy pillanatra sem lehet biztos benne, hogy milyen alakot vett fel, milyen újabb halálos képességet fejlesztett ki, vagy hogy melyik sarkon áll lesben az űrbestia, hogy valamelyik protagonista nyakába ugorjon. A félelmetes atmoszférát méginkább fokozza a hiteles díszlet és a makettek armadája, amiktől tényleg úgy érezzük, mintha reális helyszíneken járnánk, legyen szó az idegen hajóról, a földi járműről vagy a planéta felszínéről. Az erős, megbízható színészek (Ian Holm, Yaphet Kotto, Tom Skerritt, Harry Dean Stanton) nagyszerűen hozzák ezeket a végtelenül egyszerű és hétköznapi figurákat, akik egy nem hétköznapi szituációban kénytelenek küzdeni az életükért. Az már csak hab a Torgyán, hogy Sigourney Weaver marhajól nézett ki akkoriban, de nem csak bámulnivalónak van itt, hanem szuperül is alakít, megalapozva Ellen Ripley később legendássá váló alakját. Ezeken túl legalább három olyan részlet is akad az Alienben, ami örökre beleég a néző agyába (a „chestburster”, a tudományos tiszt foga fehérjének kimutatása és a végső párbaj), a lassan folydogáló események ellenére egy pillanatra se fogunk unatkozni és kivételesen még a magyar cím is kurvajó. Ha nagyon akartam volna, kétszer ennyit is írhattam volna, de megkíméllek titeket ettől (a saját oldalamra úgyis össze kell gányolnom egy mocskosul hosszú taglalást róla…), de remélem ennyi már elég ahhoz, hogy meggyőzze azt, aki még nem látta, hogy nézze meg. Már csak azért is, mert filmtörténeti mérföldkő, a tudományos-fantasztikus horror műfajának egyik alappillére.

értékelés: 10/10

tvshaman