Nemrég véget ért házon belüli kedvenc sorozatunk, az American Horror Story harmadik évada is, amelynek végre sikerült a végére érnem, és ideje kielemeznem, hogy is sikerült a széria boszorkányság és voodoo mágia területére tett kirándulása, ebben a sztárvendégekkel és őrült fordulatokkal alaposan megtűzdelt szezonban.

Főhősünk, Zoe (Taissa Farmiga) első romantikus együttléte katasztrofálisan végződik – barátja nem sokkal az aktus kezdete után brutális halált hal, így kell megtudnia, hogy az egykori salemi boszorkányok leszármazottja, és ha úrrá akar lenni ébredező képességein, maga mögött kell hagynia az addigi életét, és beköltöznie egy boszorkányok által fenntartott New Orleans-i bentlakásos lányiskolába. A klánra ráadásul rossz idők járnak, míg az iskolában minden egyes évfolyam egyre alacsonyabb létszámmal indul (az aktuálisat Zoe mellett a telekinetikus Madison (Emma Roberts), a telepata Nan (Jamie Brewer), és az “élő voodoo bábú”, Queenie (Gabourey Sidibe) alkotja), a boszorkányok felett uralkodó tanács inkompetens, az intézetet vezető Cordelia (Sarah Paulson) pedig a növendékek sorsa helyett sokkal elfoglaltabb saját terméketlen házasságának megmentésével. A megfelelő felügyelet híján Zoe és Madison hamarosan egy házibuliban kötnek ki, ahol utóbbit néhány részeg egyetemista bedrogozza és megerőszakolja. Ezt a lány később az egész csapat, köztük a Zoe számára rokonszenves Kyle (Evan Peters) lemészárlásával bosszulja meg, amivel természetesen később az intézetre vonja a helyi rendőrség figyelmét. Az igazi katasztrófa azonban akkor következik be, amikor a városba érkezik a klán vezetője, Fiona Goode (Jessica Lange), akinek ereje folyamatosan gyengül, mivel a négy ifjú növendék egyike a leendő utódja, és ha az utód átveszi a helyét, az a klán hagyományai szerint a teljes legyengülésével, majd halálával jár. Ebbe azonban nem hajlandó beletörődni, így segítséget kér a boszorkányokkal háborúzó voodoo szekta királynőjétől,a több száz éves Marie Laveau-tól (Angela Bassett), majd miután az visszautasítja a kérését, Fiona kiszabadítja a Laveau által halhatatlanná tett, és elevenen eltemetett szadista sorozatgyilkost, Madame LaLauriet (Kathy Bates).

A helyzet pedig ettől kezdve a korábbi évadokhoz hasonlóan egyre őrültebb és bonyolultabb lesz, Fiona több kudarc után megpróbálja kideríteni az utódja kilétét, hogy megölhesse, Zoe Frankenstein-szerű élőhalott szörnyként feltámasztja Kylet, boszorkányvadászok érkeznek a városba, hogy leszámoljanak mindkét klánnal… viszont mindezek ellenére meglehetősen sokáig tart, mire az események beindulnak. Az első két évaddal ellentétben, bár menetrendszerűen kapjuk a kötelező fordulatokat, a klasszikus szörnyek és horror-folklórbeli elemek modernizált változatait, majdnem az évad feléig kell várni arra, hogy ezek a szálak kellően érdekessé váljanak, és a történet olyan magas sebességre kapcsoljon, hogy egynapos, szünet nélküli maraton során lehessen végignézni az évadot. Szintén furcsa, hogy bár az évad témája a boszorkányság, a karakterek és erejük ábrázolása nagyon sokáig olyan, hogy a boszorkányt igazából bármivel helyettesíthetnénk – mutánssal, szuperhőssel – és amikor végre kapunk is valamilyen okkult szertartást, azok nagyon hangulattalanok, arról nem is beszélve, hogy felszínesek és pontatlanok is, épp csak egy vékony hajszállal a Harry Potter-szint fölött.

Ha azonban túllépünk ezeken a hibákon (és nagyjából az évad első, vontatottabb felén), a fináléhoz közeledve már sokkal elégedettebbek lehetünk. Színészi játék terén mindenki a maximumot hozza ki magából, bár Jessica Lange természetesen ismét toronymagasan emelkedik a többiek felé, mellette pedig mindenképp említésre méltó Kathy Bates, és a később felbukkanó Danny Huston, akik ráadásul az egész évad talán legőrültebb karaktereit alakítják. Stevie Nicks is felbukkan néhány rövid jelenet erejéig (ez egyben a debütálása színészként) nem kis görbe tükröt tartva a hozzá fűződő, boszorkánysággal kapcsolatos pletykáknak és teóriáknak, ráadásul az évad hanganyagához is hozzájárul, amely még az általa énekelt számok nélkül is talán a legjobb az eddigi három szezonból. Az utolsó elem, amire ki kell térnem, az a záró epizód – a korábbi évadok ugyanis, bár végig remek történetet, és érdekes szálakat mozgattak, kissé gyengén, illúzióromboló módon zárták le azokat. Itt a helyzet talán egy fokkal jobb, egyrészt mert elég sok dolgot hagytak a befejező epizódra (bár bizonyos karakterek sorsa ezúttal is több mint kiábrándító), másrészt mert az első részek gyenge, a rendelkezésre álló potenciál ellenére kiábrándítóan unalmas színvonala fölé ezúttal még a lezárás is óriásként magasodik.

A Coven sajnos közel sem lett olyan izgalmas, sötét és őrült, mint amilyenre a tavalyi Asylum után számítottunk, de ennek ellenére még mindig egy bőven élvezhető, helyenként remekül eltalált évad, ha az első epizódok vontatottságán, és később egyes történeti szálak unfair vagy hiányos lezárásán túl tudjátok tenni magatokat.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee