A tavalyi év végén bemutatott, Eric Hayden által írt és rendezett mű a science fiction filmek azon fajtáját igyekszik erősíteni, mely ugyan a közeli jövőben játszódik, mégsem rohamléptékű technológiai fejlődéssel igyekszik elvonni a figyelmet az emberi tényezőről. Sőt, igazából ez az, ahol leginkább tündököl. Jól látni minden képkockán, hogy igen kevés pénzből gazdálkodhattak csak, a hasonló időszakban futott Gravitáció büdzséjéből bizonyára nézhetett volna ki sokkal életszerűbben, de mint tudjuk, a lényeg a részletekben lakik, nézzük meg, hogy hogyan sikerült összeegyeztetni a különböző területeket.

Nagyon rövid flashekben információkat kapunk arról, hogy egy, a Jupiter egyik holdjára induló expedíció két tagjáról fog szólni a film, illetve magáról a projektről, elbeszélések tömkelegével fűszerezve, amik jelen filmben nagyon jól működnek és kiegészítik a képi világot. Azonban az Apollo 13 óta sejthetjük, a nagy űrhajózás nem csak játék és mese, bizony történhetnek problémák, meghibásodások út közben. Egy ilyennel szembesül a személyzet és a következő, több, mint egy órában ennek a megélése, túlélése, feldolgozása a cél. A kezdeti traumát valahogyan fel kell dolgozni, ám ez nem egyszerű, ha az ember egy alig pár méteres kalitkában van bezárva, szinte mindentől távol. Az egyetlen kommunikációs csatorna a még működi földi irányítóterem, ahol a régi munkatárs, Bob visszatérését követően kicsit sikerül közvetlenebb hangot megütni az űrhajósnak a magáncég (akik az űrbe juttatták) embereivel és képes átértékelni a helyzetét. Mindenekelőtt a napi programját kell megterveznie, hiszen anélkül lehetetlen működésre bírnia az egyre többször csődöt mondó alrendszereket. Ráadásul valahogyan azt is ki kell fundálni, hogy hogyan juthatna vissza a Földre, mielőtt még további problémák érnék az egységét.

A mozgóképen sikerül mindenféle izzadságszag nélkül a néző felé sugározni a kétségbeesést és ezt szinte teljesen a színészekre bízzák. Nincsenek drasztikus kameraváltások, idegtépő hangeffektek, felesleges snittek. Semmi, csak a színész és a közvetlen környezete. Az pedig kiválóan hat egymásra, a színészek is képesek jól kommunikálni egymással, ami kifejezetten jó hatással van az összképre. Khary Payton kiválóan alakítja a főszereplőt, nagyon is hihető, amikor az elején megtörik benne valami, majd onnan próbál ismét felkapaszkodni a kihívások szintjére. Cseppet sem könnyű vállalkozás, főleg, hogy a jelenetek kilencven százalékában szinte csak őt lehet látni. A mellékszerepeket is képesek voltak értelmesen felosztani, végre Lance Henriksen helyet kapott egy kiváló filmben és ugyan túl sok extrát nem kell nyújtania, a milliomos cégvezető karakter a vérében van.

A háttérzene – bár nem viszik túlzásba – remekül kiegészíti a látnivalót, de mindvégig a kísérő szerepében tetszeleg. A vágások időnként úgy tűntek, hogy időnként lehettek volna jobbak is, de ez talán abból fakadt, hogy nem volt idő egy teljesen kiforrott szerkezetben gondolkodni. A találgatásokat félretéve eljutunk a leggyengébb pontig, ami a számítógépes effekteket rejti. A helyzet az, hogy nem szépek, sőt, időnként évtizedes lemaradásban vannak a mai filmekhez képest, viszont ahogy már említettem, ezt a hiányosságot rengetek beállítással és sok érdekes részletek sikerült minimálisra csökkenteni, hiszen például mennyivel meggyőzőbb az, amikor az asztronauta Michael látja a beszűrődő fényeit az egyik bolygónak, de mi magát az égitestet nem láthatjuk, csupán sejteni lehet, mi megy végbe a színészben. Kiváló elgondolás.

Abszolút megéri megnézni, főleg, ha valakit nem csak a hatalmas robbanások és egyéb effektes jelenetek érdekelnek, hanem kíváncsi arra, hogy a személyzet hogyan viseli el az ilyen nehézségeket.

Értékelés: 8/10

Plendil