Édesanyám tudja, hogy folyton fantasy-t vagy sci-fit olvasok, ezért tavaly karácsonyra meglepett ezzel az új kiadású, találomra választott tudományos-fantasztikus könyvvel. Majdnem egy évig állt az asztalomon a többi elolvasásra váró kötet között, aztán úgy gondoltam, most nekiülök, mert tök ciki, hogy majdnem egy éve megvan és bele se néztem. Korábban még nem volt szerencsém Arthur C. Clarke-könyvhöz, de láttam a 2001: Űrodüsszeiát, amit ő írt, ráadásul a hátsó borítón azt állították, a Bölcső egy soha el nem készült film forgatókönyveként indult, majd csak aztán vált regénnyé. De vajon miért utasították vissza a filmesek Clarke-ot és társát, Gentry Lee-t? Katt a továbbra és elmondom…

Ez a hosszú és különös regény négy emberre koncentrál, akik abban a megtiszteltetésben részesülhetnek, hogy elsőként vehetik fel a kapcsolatot egy idegen civilizációval. Carol újságírónő, egy eltűnt katonai rakéta után szaglászik, mert nagy botrányt sejt a háttérben. Nick hajótulajdonos, akihez az élet nem volt túl kegyes, Troy pedig az ő szintén hányattatott sorsú alkalmazottja. A negyedik Williams alezredes, az istenfélő, civilben színészkedő katonatiszt, akit felettesei az említett rakéta ügyének felgöngyölítésével bíznak meg. Azonban a laikus kutatók a fegyver helyett egy lezuhant földönkívüli űrhajót találnak, ami a segítségüket kéri, hogy folytathassa küldetését, ez a misszió viszont közvetlenül érinti a Földet is. Az egész helyzet rendkívül hihetetlen, de Carolnak, Nicknek és Troy-nak meg kell bíznia egymásban, hogy teljesítsék az „E.T.-k” kérését. Ám a haditengerészet sem hagyja magát és mivel nem sejtik, mibe keveredtek, hőseink után indulnak. Vajon mi lesz az idegenek, az emberek és a küldetés sorsa?

Ilyen regénnyel se találkoztam eddig… Tudni kell, hogy Clarke a ’80-as évek végén egy poszt-polio nevű betegség miatt tolókocsiba kényszerült és onnantól fogva már nem volt akkora munkabírása, ezért társult másokkal új könyvei megvalósításához. Ebben az esetben Gentry Lee-t választotta, aki egyébként a NASA-nál dolgozott tervezőmérnökként, és ha belegondolunk, micsoda páros ez: a sci-fi egyik legnagyobb mestere egy űrkutatásban jártas szakemberrel közösen készíti el a Cradle-t. És emiatt fáj méginkább, hogy mekkora hülyeség lett a végeredmény…

Felmerülhet a kérdés, ki vagyok én, hogy bírálni merjem Arthur C. Clarke-ot? Nos, a probléma igazából nem vele van, hanem Lee-vel, a könyv ugyanis olyan módon épül fel, hogy egy részét az űrlények szemszögéből láthatunk, a másik felét a földiekéből. Előbbiből van kevesebb, ez a bonyolultabb, nagyobb koncentrációt igénylő rész, ahol Clarke egy fantasztikusan fejlett civilizációt fest elénk, elképesztő technikai csodákkal, ám ez valójában csak egy mellékszál, amit az utolsó általa írt fejezetben, 8 oldalon össze is foglal. Ez a 8 oldal, a Hazatelepítés című fejezet az egész Bölcső lényege, a korábban hozzá írt rendkívül részletes oldalak pedig egyfajta útmutatót alkotnak, hogy megértsük az egészet, de szerintem nincs igazán szükség erre. Oké, mondjuk, hogy van ez a bonyolult rendszer, ami keretbe foglalja a lezuhant űrhajó sztoriját, megmutatja, honnan érkezett, kik csinálták és milyen céllal, de ha azt mondom, hogy ez a 400 oldalas könyvből 100 oldalt tesz ki, akkor erősen túlzok.

A maradék több mint 300 oldalon keresztül elénk tárják a négy ember életét túlságosan nagy részletesességgel, és most jön az igazi baromság: ennek semmi köze az alap cselekményhez. Mondok egy konkrét példát: Legalább két teljes fejezet szól arról, hogy Nick első szerelme, a férjezett, gyönyörű és gazdag Monique milyen szörnyű törést okozott az akkor még fiatal férfi életében: átélhetjük az első szexuális együttlétüket, a kirándulásaikat, a megismerkedésük folyamatát és azt, ahogyan Nick végül saját elhatározásból hagyja ott a nőt, aki nem tekinti többnek egyszerű szeretőnél. A későbbiekben ennek annyi szerepe van, hogy Carol kétszer megkérdezi, kicsoda Monique és hogy mi történt köztük, amire Nick kitérő választ ad. Ennyi, és nem több. Ugyanennyire lényegtelen Troy előélete és a bátyja halála, akit nem hoznak vissza az ufók, ahogy az újságírónő apját se, aki elhagyta a családját, de a csúcs talán Williams alezredes kezdődő afférja egy 17 éves lánnyal, aminek a feleségétől való elhidegülésével, a szüzessége elvesztésével meg a katonaévei alatt végrehajtott akcióival együtt semmi, de semmi köze nincs a fő eseményszálhoz. És tényleg, a könyv legalább 80%-a abból áll, hogy a főszereplők múltját ismerjük meg egészen a gyerekkoruktól máig, ám ennek az adathalomnak csak elenyésző része érdekes a történet szempontjából. Az emberek által végrehajtott űrlény-segélyakció egy tipikus hollywoodi klisé, néhány nem túl izgalmas csavarral. Újabb példa: Amikor az idegenek 20 kilónyi aranyat kérnek, akkor a Nick ellenlábasai által a múltban állítólag meglovasított aranymennyiség mintegy varázsütésre megjelenik egy víz alatti, őrzött barlangban és természetesen a nehézségek ellenére éppen annyit ki tudnak hozni, amennyi kell. És persze a három emberből kettő előzékenyen lemond a gazdagságról az űrből jött látogatók javára; akik cserébe a kritikus helyzetekben a Troynak adott karperec segítségével kihúzzák őket a kulimászból. Ezt a klisét már Az éhezők viadalában is nagyon utáltam: a hősök nem tudnak kijutni az adott helyzetből ép bőrrel, ezért jön egy ilyen barmó külső segítség és mindent megúsznak. De a Cradle protagonistáinak akkor se lesz bajuk, ha az ufók nem segítenek, mert varázslatos módon elkerülik őket a golyók és a sérülések is.

Ha akadna a végén valami nagy katarzis, akkor elviselhető lenne ez a sok-sok fölösleges ostobaság, de a „nem kérünk a beavatkozásotokból”-részleten, mikor visszautasítják a tudást meg a fejlődést; plusz az alezredes szinte isteni eredetű látomásain kívül nem kapunk semmit. Igazából az utóbbi valahogy nem hatott meg, hiába a felépített vallási mellékszál, az előbbi pedig érthető, de nem tudom, hogy vajon tényleg eképpen cselekedne-e bárki is a hétköznapokból átkerülve ebbe a szituációba. Ha ezek a hibák nem lennének elegendőek, akkor Lee úr még rátesz egy lapáttal a párbeszédekben: senki nem káromkodik, mindenki szép, intelligens szavakat használ; plusz az egyik negatív szereplő irritáló német akcentusát szó szerinti leírással érzékelteti. Borzalmas még az, hogy Troy minden alkalommal angyalkámnak nevezi Carolt, de az összes mondatában, Nicket meg professzornak, és ezeket tényleg minden alkalommal kimondja, ha hozzájuk szól. Sosem nevezi őket a keresztnevükön, de még csak olyan sincs, hogy „Ne értsen félre – mondta Troy Carolnak”, ehelyett az van, hogy „Angyalkám, ne értsem félre – mondta Troy Carolnak”. A központi szál tényleg elmesélhető abban a 8 oldalban, Clarke tehetsége viszont az idegen civilizáció minden részletre kiterjedő, érdekes, bonyolult leírásában felfedezhető.

Sajnos ez a könyv nagyon kettős: Ha szétválasztjuk Lee érdekesnek érdekes, de irreleváns emberábrázolását idősebb társa színtiszta sci-fijétől, akkor kapunk két történetet: egy hosszabb űrlényes novellát meg egy regényt, ami négy különböző ember életútjainak kereszteződéséről mesél. Előbbi kitűnően ellett volna önmagában is, egy nagyobb lélegzetű novellaként, az utóbbihoz viszont kell az a konfliktus, ami összehozza a szereplőket. Lee tulajdonképpen kihasználta a felkínálkozó lehetőséget, hogy Clarke ötletét beleolvassza a sajátjába, így adva értelmet a regényének. Már a saját korában kritikák érték a Cradle-t, miszerint túl sok benne a fölösleges, a sztori szempontjából lényegtelen leírás, valamint a többször érezhető szexuális túlfűtöttséget sem kedvelte a legtöbb elemző/olvasó. Szerintem ezekkel nincs baj, mert nagyon érzékletesek, és a sokszor unalmas múltba révedések között izgalmasnak hatnak (hehe), viszont tényleg nem fontosak.

Összefoglalva: A korosodó író-legenda története egy űrhajózással foglalkozó pasas fejéből kipattant romantikus regénybe ágyazódik, ettől se az egyiket, se a másikat nem lehet 100%-osan élvezni. Számomra felfoghatatlan, hogy Arthur C. Clarke hogyan engedhette ezt a boltokba a saját égisze alatt, az pedig még nagyobb rejtély, miért adott Gentry Lee-nek még háromszor bizalmat a Bölcső megjelenése után. Időrablásnak nevezném ezt a könyvet, azt ajánlom, kerüljétek messzire Gentry Lee munkáit!

Értékelés: 5/10

tvshaman