A Halloween-i időszakban tették ingyenesen elérhetővé ezt a filmet a hulu hálózatán, így lecsaptam rá azonnal, hiszen a bemutató és a rövid felvezető temérdek jóféle hentelésről árulkodott, vagyis megpróbáltam úgy végigülni, hogy amellett, hogy a józan ész érvényesüljön, még egy sor aprításra is fel voltam készülve. Így, pár nappal az élmény után úgy vélem, egy igazán emészthető film, és ha adottak bizonyos tényezők egy filmben, akkor a néző hajlamosabb arra, hogy a hibák felsorakoztatása mellett se érezze magát átverve. Bennem formálódott kicsit ez a kép, de a végeredmény tekintetében a mérleg nyelve mindenképp pozitív irányba mozdul el.

A Mo Brothers (Kimo Stamboel és Timo Tjahjanto) egyik első közös munkájával állunk szemben, akik külön-külön is bizonyítottak már, illetve a legemlékezetesebb V/H/S 2 szegmens is az ő gyermekük, s ezúttal egy fiatal társaság kalandos útját regélik el. A jóhiszeműség szellemében segítenek egy nőnek az esőben, aki állítása szerint teljesen egyedül maradt, miután kirabolták. természetesen hazaviszik, ott viszont a ház úrnője, az anyuka marasztalja a csapatot, melynek tagja egy terhes anyuka és annak párja is. A későbbiekben ez még jelentőséggel fog bírni. telnek a percek és egyre inkább érződik a fiatalok és a család közti ellentét, a készítők mindent megragadnak annak érdekében, hogy a bevezetőt és a szereplők jó részét megismertessék velünk, ami értékelhető cselekedet, hiszen így alkalmunk nyílhat, hogy szorítsunk nekik. A család a vacsora alkalmával kezd beindulni, hiszen altatót kevernek a finom borocskába, amitől sorra vágódnak el a srácok és lányok, mint a liszteszsák. Az előzőekben sejthető vég pedig kibontakozik, ugyanis Dara asszony és három gyermeke a vendégeket sok kicsi vendégre darabolja fel. Itt megállnék egy pillanatra, hiszen az alkotópáros még fordított időt arra is, hogy többé-kevésbé nagy slasher ikonok jellemvonásait örököljék a karakterek, a Leatherface “másolat” és a Bates-klón pedig nem válogat a módszerekben. Szerencsére ennél árnyaltabb a kép, nem csupán lopásról beszélünk, hanem az indonéz keretek közé beszorítható nyugati típusú jellemvonások vegyítéséről. A szereplők fogynak, és a gyilkosokról is kiderül, nem puszta hobbiból gyűjtik az emberek belsőségeit.

A mozgókép fő erénye kétség kívül a rengeteg véres elem, ebben pedig a veszélyes eszközök széles skáláját használják a láncfűrésztől az egyszerű hajtűig. Szintén tetszettek a kamera beállítások, az erdős részlet pedig úgy, ahogy volt, elismerésre méltó. nagy kár, hogy a karakterek egydimenziósak, szinte kivétel nélkül és a színészi alakítások is szemöldök ráncolásra adhatnak okot. A gonosz fiú például végig úgy mozog, mint egy űrlény és egy bagoly gyermeke, megmosolyogtató az úgynevezett “rendőri” egység működése és az egész vásznon töltött ideje, ahogy az is, mi a francért nem képesek elmenekülni azok, akik már sikeresen kijutottak a házból vagy azon is el lehetne gondolkodni, hogy akit mellkason szúrnak egy húsz centis tűvel, az hogy tud a film vége felé hatalmasakat verekedni. No nem akarok a fizika rejtelmeibe merülni, de az szintén nagyon nem tetszett, mennyire látványosan csúszkáltak a művérben, kiváltva a labilisság látszatát.

A Ladya-t alakító Julie Estelle viszont nem viselkedett átlagos sikolykirálynőként, nagyon szimpatikus volt, közel sem kezdett el pampogni az első sebesülés alkalmával, inkább megpróbálta felvenni a harcot, még ha az néhol inkább bagatell módon is zajlott. Kiváltképp durva és mozgalmas film, ami jó levezető lehet egy nehéz nap lezárásaként, de túl sok gondolatcsírát azért senki se várjon, s talán nem is ez volt a cél. Egyszeri nézésre azonban bátran ajánlom.

Értékelés: 6/10

Plendil