Szerencsére manapság már korántsem lelhető fel az a fajta széttagoltság, amely az internet világa előtti időszakokat ölelte fel és amikor a zsánerfilmeket akár nemzetenként is le lehetett osztani. Mára ennek nyomát sem látni, bátran fognak bele a világ bármely pontján egy zombifilmbe vagy épp egy sci-fi-horrorba, mely az íreknél azért eleddig ritkán volt látható. Az elsőfilmes Ruairi Robinson egyszer már bizonyított számomra egyik rövidfilmjével, melyben a szeretet, család és egy robot játszotta a főszerepet. A zseniális BinkyTM után tehát feltétel nélkül vártam ezt az alkotást, melynek mozgalmasnak tűnő és az Alien illetve a Dolog különböző lassú, de vérfagyasztó pillanatait eszembe juttató előzetesét már sokszor végigizgultam.

A kezdő képsorok rögtön sejtetik az alapszituációt: a kissé fásult asztronautáknak alig maradt 24 órájuk, amíg elindulhatnak a hazafelé vezető úton, addig azonban még a kötelező rutinfeladatokat meg kell oldaniuk és épségben visszatérni a megfigyelő bázisra. Lassan megismerjük apró párbeszédekből a szereplők közti viszonyokat, amik nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy a későbbiekben reális képet alkothassunk az eseményekről no és persze arról, hogy ki hogyan próbál túlélni. A valós kutatásokat is úgy tűnik, hogy a stáb tanulmányozta, hiszen néhány hihető dologgal állunk szemben. A Mars felszíne jól néz ki, a felszerelések és berendezések kiváltképp tetszetősnek mutatkoztak számomra. Ez mind azért fontos, mert hangulati elemként funkcionálnak és így egyfajta közvetlenebb hangnemet üthet meg egy adott film a nézőkkel. A szerb kutatónak az utolsó pillanatban elkezd viszketni a fejbőre, hogy látszólag mindent rendben találjon a csapat, amelyik váltja őket, ezért egy űrjáróval kiszánkáznak ketten az egyik helyszínre, ahol azonban mégsem javítási feladatok, hanem egy látszólag önző kutató sikerhajhász törekvéseinek rendeli alá az egész projektet. Azt egyszerűen nem értem, hogy a búbánatos apjafülébe’ sikerült neki eltitkolni azt, hogy a számítógépén és az általa vizsgált kőzeteken baktériumokat talált, de ezt nem tartották fontosnak részletezni. Hazudott, bumm. Akarom mondani bang, ugyanis Marko alatt beszakad a felszín és eltűnik. A többiek igyekeznek megtalálni, de mivel okosan felszerelés nélkül érkeznek meg, így egyikük marad, hogy hátha visszatér a társuk. Hamarosan ez a tudós is eltűnik a radarról és mikor ismét találkoznak velük, csak az aszott fejű dühödt hulláik akarják kalapáccsal szétverni a többiek fejét. Ettől kezdve azért lassan beindulnak az események, de az igazi katarzisig még rengeteget kell várni.

Itt pedig eljutottunk addig a pontig, ahol meg kell említenem, milyen borzasztó baklövés volt egyik-másik karakter/színész szerepeltetése. Liev Schriebert sosem kedveltem igazán, mert jópofa fickó lehet a munkán kívül, de a főszerepben szinte alig mutat valamit. No nem azzal van a bajom, hogy mellőzték a Rambo illetve Ripley karaktereket, hiszen lehet ezt okosan is eljátszani, mint tették azt az Europa Reportban. Itt csak szimplán üresnek látszanak a figurák. S mint ilyen, az embert nem mozgatják meg az egymással szövődő kapcsolatuk vagy éppen az, melyik űrhajóst mennyire viseli meg, hogy nem láthatja viszont a gyerekét. Nem működik a konfliktuskezelési dimenzió és ennek a kárát látja az egész mű. A másik nagy negatívum a zenei betétek használata. Nem passzolnak a filmhez, és egyetlen alkalommal sem kapnak olyan hangsúlyt, amivel erősebb tónusúvá válhatnának az események. Emellett viszont a vágások és az operatőri munka kiváló lett, ahogy a szűrők és a fények használata is teljes egészében a helyén van.

Túlságosan szapulni így sem szeretném, mert azért tartogat jóféle meglepetéseket a képanyag és nem kell attól tartani, hogy egy az egyben egy 28 nappal később az űrben klónt kapnánk. Idővel talán megtalálja a helyét ez a film is, de egyelőre a súlytalan térben lebeg. Ami nagy kár, mert a lehetőségek tárháza benne rejlett végig a majd száz percben. Kár, hogy ez csak lehetőség szinten ragadt meg a küzdelmek során.

Értékelés: 6/10

Plendil