A múlt hónap elején egy helyi turkálóban láttam meg ezt a filmet 100 Ft-ért, eredeti dvdn, gondoltam, csak nem fogom otthagyni. Érdekes módon a The Guardian brit laphoz járt mellékletként; gondolkozzunk el azon, hogy a magyar napi- és hetilapok micsoda mozikat szoktak ezen a módon megjelentetni… Na, de a témánál maradva, tudtam, hogy a Gojira nem egészen az, aminek látszik, és hogy ez a világ első kaiju-filmje, ami most nagyon divatos a Pacific Rim miatt. De a műfajt egyébként sem kell félteni, mert virágzik, Guillermo del Torotól függetlenül, ám mostanra Godzilla egyértelműen a trash-szörnymozik királya lett, pedig nem annak indult…

Japánban, az Oto-szigetnél több hajó is rejtélyes balesetet szenved, sokan odavesznek, ezért a kormány kiküld egy tudományos expedíciót, hogy derítsék fel, mi folyik ott. A kutatók nagy meglepetésére a helyi öregek által elmondott legendák ősgyíkjáról kiderül, hogy létezik és valós veszélyt jelent. A Gojirának nevezett rémet ugyanis a víz alatti atomrobbantások elkergették a tengerfenékről, ahol addig élt és most a szárazföld felé veszi az útját, ahol aztán mindent elpusztít, ami az útjába kerül! Van, aki szerint a páratlan, több millió éves lényt tanulmányozni kellene, mások szerint minél előbb végezni kell vele, mielőtt ő végez az emberekkel. De hogyan ölhetnének meg valamit, amit még a hidrogénbomba sem tudott meggyilkolni?

Fekete-fehér sci-fi dráma 1954-ből, ami látszólag óriásszörnyes rémfilm, igazából viszont a Japánt ért atombomba-támadások mementója. A giga-hüllő csak egy jelkép, a bomba pusztító erejének manifesztációja, ugyanazt a rombolást viszi végbe hatalmas testi erejével és radioaktív leheletével, amit Hiroshima és Nagaszaki városa élt át. Külön kiemelném, hogy kiderül, a rémet magát is ez a fegyver hozta létre, azért néz ki úgy, ahogy, mert a robbanások megégették, ettől sugárzik és így lett az említett lehelet-képessége. Sokszor nyilvánvaló, hogy Gojirára nézve gumiruhás embert látunk, de elhisszük, hogy az egy 50 méteres sárkánygyík. A hangja rohadtjó, a lépéseinek dübörgése emlékezetes, de összességében mindegyik effektről elmondható, hogy szép, igényes, főleg a makettekre meg a pirotechnikai trükkökre igaz ez. A hangulat rendkívül borongós, nyoma sincs a például a King Kong vs. Godzillában utolérhető gyagyaságnak, plusz szembeötlő, hogy milyen sok az emberi áldozat, mert a későbbi részekben mindig világossá tették, hogy a várost kiürítették, mielőtt a szörnyek csatázni kezdtek benne. Az emberi szereplők közül csak két lényeges figura van: az öreg professzor, aki tanulmányozni akarja a címszereplőt, nem szeretné, ha elpusztítanák; meg a fiatal tudós, aki véletlenül alkot meg egy hatalmas erejű fegyvert, amit kénytelen lesz bevetni a közjó érdekében. Az első karakterben felfedezhető egy árnyalt, nagyon finom utalás az emberiség ismeretlentől való félelmére: amit nem ismerünk, attól félünk és hajlamosak vagyunk agresszíven fellépni vele szemben, ahelyett, hogy a megismerésére törekednénk; ezt viszont lehet, hogy csak én látom bele. Az ifjú, félszemű kutatónál azonban egyértelmű, hogy azokat a nagy elméket jelképezik vele, akik jobbá akarták tenni a világot, de végül a találmányaikat építés helyett rombolásra használták fel. Az ő nemes áldozata megmutatja, hogy vannak még igaz lelkű, nagyszerű személyek közöttünk és számomra ez a film legfontosabb mozzanata. Szóval végülis ez egy szörnyes köntösbe bújtatott tiltakozás a tömegpusztító fegyverek ellen, ami a mondanivalója és kivitelezésének magas minősége miatt majdnem 60 évvel a bemutatója után is aktuális maradt. Kíváncsi leszek, vajon a jövőre érkező második amerikai feldolgozása a nyomába érhet-e?

Értékelés: 10/10

tvshaman