Stephen King alkotása nyomán Ralph S. Singleton rendező és John Esposito  forgatókönyvíró próbált meg egész estés feature filmet kreálni egy rövidke történetből, mely a festőinek nem nevezhető lepusztult Maine-i környezetben játszódik és a textilüzem, ami minden cselekménynek helyet ad, “Bachman Mills” néven szerepel, ami köztudottan King alteregojának neve is. A sok kis apró utalás végére azonban el kell jutni a film pozitív, illetve negatív jellemzőihez, melyekből akad szép számmal, sajnos utóbbiból kétszer annyi, mint normális esetben elfogadható lenne. Ennek ellenére bájos, hogy minden egy éjszakai műszakossal kezdődik, aki…

fittyet hányva a temérdek, alagsorban randalírozó patkányra, próbálja végezni a munkáját. Igyekszik megtanítani a kis rágcsálókkal, hogy ha közel merészkednek, akkor az üzemben található gépek valamelyikében végzik. A mintegy jelre összesereglő négylábúak közt azonban van egy óriási dög, amely nem válogat az eszközökben és kettéharapja a fickót. Új nap virrad a kis porfészekre, ahová a hirdetésre ismét egy munkavállaló érkezik, aki később az egész film főszereplője lesz. Ezt természetesen az első pillanattól kezdve érezhetjük, hiszen az ő mozdulataira van állítva a kamera. Majd ellenpontozás gyanánt megjelenik az üzem vezetője is, aki szinte teljesen a jófiú ellentéte: undorítóan kokettál a női alkalmazottakkal, megszégyeníti a munkásokat és kiskapukat keres a vállalkozásához. Eközben tovább gyűrűzik a hullaáradat, de a munkások (akik jó része a szakszervezetbe is beléphetett) fittyet hányva a testdarabok felbukkanására, tovább dolgoznak, John pedig igyekszik kólásdobozokkal távol tartani a rá is szemet vető patkányokat, miközben a film igyekszik azt érzékeltetni, hogy a legnagyobb dög nem közülük való, hanem az irodában ténykedő Warwick, aki szemlátomást tud dolgokat. Mivel ő a legszórakoztatóbb figura az összes közül, hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy igyekeztek őt előretolni, mert egy jó történet arról is híres, hogy akkor tudja definiálni önmagát, ha az antagonista szereplő elég markáns. Jelen esetben ez többé-kevésbé sikerült, de ennek az erőfeszítésnek az árnyékában minden más elsikkadt, Nincsenek további értékelhető alakítások. egy kivétellel. Az a valaki pedig a helyi egyszemélyes rovarirtó, akit Chucky hangja, Brad Dourif prezentál számunkra és minden jelenetben sziporkázik. A többiek halála szinte semmilyen reakciót nem vált ki a nézőből és előre sejthető, kivel számolnak majd az utolsó ütközetben. Ahogy a szörny és a leszámolás közeleg, úgy időnként sikerül egy-egy rémisztgetős jelenetet becsempészni, de a félelemérzet kicsiny, inkább csak undort válthat ki az emberből a snittek sora.

Annak ellenére, hogy a legtöbb esetben egy fakó alakítást kapunk, meg kell jegyezni, hogy a díszlet és a speciális effektek jók lettek. Nincsenek számítógépes effektek, minden kellően mocskos, dzsuvás és szinte érezni az orrfacsaró bűzt, ami akkor fogadja a túlélőket, amikor a temető kriptájába átkeverednek. A monszta is jól néz ki, bár sejtelmem sincs, hogy pontosan milyen szerzet (tippem persze van, de a két jószág közti átmenet kicsit fura), ráadásul a végéig egész alakjában sosem látszik, ami egy pozitívum mindenképp. A vágás olykor suta és a zenei aláfestés sem áll a helyzet magaslatán, de az operatőri munkára nem lehet túl nagy panasz.

Nem érzem, hogy egy lapon lehetne említeni olyan takony filmekkel, amiket az Asylum gyárt időnként, de be kell látni, hogy minden igyekezet ellenére sem érdemel többet egy gyenge közepesnél. Dourif és a szörny miatt a creature feature rajongóknak mindenképp ajánlom megtekintésre, de senki nem veszt sokat, ha átlép ezen a produkción.

Értékelés: 5/10

Plendil