Rob Schmidt neve a Halálos kitérő széria első részéről, és a Masters of Horror egy középkategóriás epizódjáról ugorhat be a rajongók többségének. Ezek alapján őszintén bizakodtam abban, hogy egy minimum közepes felvonással sikerült bővítenie az aktuális szériát is – az elvárásaimat azonban sikerült mélységesen alulmúlnia.

Főhőseink két gimis tini lány, Shelby és Becca, akik épp utolsó közös Halloweenüket töltik, mivel Becca hamarosan Tajvanba készül utazni hosszabb időre. Ennek örömére valamilyen különösen őrült dologgal akarják eltölteni az estét, és egy pizzás doboz felhasználásával házi ouija táblát készítenek szellemidézéshez. A móka rövid életű, a táblán ugyanis váratlanul jelentkezik az egy éve elhunyt iskolatársuk szelleme, aki azt állítja, nem öngyilkos lett, hanem valaki meggyilkolta. A Halloweent követően kísérteni kezdi a lányokat, hogy segítsenek megbosszulni a halálát.

Az epizód egyetlen pozitívumát Anna Kendricknek hívják, őt is csak azért számítom ide, mert egyrészt elég aranyos ahhoz, hogy az egyszeri néző ne aludja kapásból végig az epizódot, másrészt mert mazochista módon mindenben próbálok keresni valamilyen jó pontot… a Spirit Box pedig sajnos különösen nehéz feladat elé állított. Nincs elég szó, ami leírhatná, mennyire unalmas, a megírása során a készítők valószínűleg levehették a polcról a „tipikus kísértetes horrorsztori” feliratú könyvet, és kisebb-nagyobb módosításokkal kimásolták a tartalmát. Az alig negyven perces játékidő szinte percről percre kiszámítható, ezerszer látott kliséket halmoz egymásra, a szereplők tettei pedig gyakran különösen következetlenek és ostobák. Csak hogy egy példát említsek, Shelby miért jár reggelente úszni, ha három egymást követő alkalommal találkozik ott Emily szellemével, vagy valami hasonlóan idegborzoló dologgal? A Szellemdoboz egyetlen esetben számíthat jónak – ha soha, de soha nem láttál még egyetlen tisztességes, szellemekkel foglalkozó horrorfilmet sem. Ha nem az előbbi kategóriába tartozol, hozzám hasonlóan versenyt fogsz ásítani mire a negyven perc végére érsz, a befejezésre tartogatott, szintén nyilvánvaló „csavar” láttán pedig legfeljebb a fejedet rázod majd. Nem tudom, hogy kollégáim hogy vélekednek, de számomra ez az epizód mind hangulat, mind kreativitás és történet terén a széria mélypontja. A színészi játék/operatőri munka/zene nem rossz, de minden más részlet annyira felejthető és ingerszegény, hogy torkát metszik az összképnek.

értékelés:  3/10

Zoo_Lee