Vannak alkotások, melyek megragadnak az örök esély kategóriában és eme darab sem kivétel ez alól. John Dahl a Joy Ride és több tévésorozat rendezője ugyanis olyan alaphoz nyúlhatott, mely teret ad az önkifejezésre, sőt, magvas gondolatokat is szép számmal tartalmazhatna, de sajnos a címkén teljesen üresen állnak a sorok: megfáradt, kiégett próbálkozás, ami cseppet sem ajánlott. S aki mégis tovább szeretné olvasni, az készüljön fel, hogy nem fogom dédelgetni a sorozat ezen epizódját.

Az esélyt természetesen a történet maga adja, illetve szándékos névadással a főhősre utal a lehetőség, ami egész végig ott lebeg a karakter feje fölött: megmaradni kishalként és hagyni, hogy mások továbbra is lábtörlőnek használjanak, vagy lépni egyet és megtapasztalni, milyen az, amikor te dirigálsz. Amikor Chance az adóssághalmazból igyekszik kikeveredni, akkor még a bombaüzletnek tűnő vázabizniszben látja maga és barátnője túlélését. A helyzete azonban gyorsan romlik, amikor szinte minden kölcsönpénzét veszni látja a régiségkereskedő markában. Amikor meglátja saját magának a sötétebb másolatát a tükörben, akkor pedig lassan de biztosan kezd kicsúszni a talaj a lába alól és véletlenek, majd pedig nem véletlenek közrejátszása folytán elkezdenek a körülötte lévők elpatkolni. A sztori befejezése pedig cseppet sem vidám, amolyan valóságérzetet keltő, kissé nyomasztónak próbál tűnni. Természetesen ez remek is lehetne, ha egészében működőképes volna az alkotás.

Nem az. Mint ahogy az első dulakodásig egy hosszú, de értelmes felvezetőt kapunk, az a pont mintha megártott volna az egész stábnak. Később oktalan események zajlanak, a gonosz hasonmás színre lépése is nagyon kelletlen és zavaró, nem is beszélve a mellékszereplők szintén gyér felhozataláról. A filmet még a képi eszközök sem mentik meg, a vágóval és az operatőrrel érdemes lett volna előzetesen jobban kommunikálni, mert sokszor kétdimenziósak a snittek és a jelentőségteljes tárgyak vagy szereplők a perifériára szorulnak. Káosz. Lehet, hogy a hosszabb játékidő nagyobb teret adott volna, esetleg képesek lettek volna elvinni a szereplőket másabb irányba, de a jelenlegi forma egy vázlatos verziója annak, mit lehetett volna igazán kimunkálni, érlelni és bemutatni. Többek között azért is szerencsétlen a helyzete, mert léteznek nagyon jó filmek, rövidfilmek hasonló témában, ezért is állok kissé tanácstalanul előtte. Lapozzunk tovább, ugyanis jobb részek vannak még hátra.

Értékelés: 4/10

Plendil