Mike Garris sorozatának hatodik részét arra a Darren Lynn Bousmanra bízta, aki a Fűrész-szériát rendezte a másodiktól a negyedik felvonásig, ebből pedig arra következtettem, hogy egy gusztustalankodós, erőszakban tocsogó akármit fogok majd látni. Hamar kiderült, hogy nem erről van szó, de inkább az lett volna…

Január elseje van, hősnőnk neve Helen, aki csúnya másnapossággal ébred egy félig üres whiskysüveg és egy teljesen üres gyógyszeres doboz mellett. Lakótársa, Eddie nincs sehol, az utcákon szirénák szólnak, valami nincs rendben, ezért a lány megpróbál visszaemlékezni szilveszter éjjelére, miközben elindul, hogy megkeresse szerelmét, James-t és nála leljen menedéket. Még a házból sem ér ki, mikor szembesül vele, hogy amíg ki volt ütve, addig az emberek fehér arcú szörnyetegekké változtak és a város a pusztulás felé rohan. Nyomában a szintén rémmé változott Eddie-vel keresztülvág a káosz uralta településen, miközben lassan megtudjuk, hogy mi is történt előző este, miért alakult így az újév első napja. Vajon a lány eléri a biztonságot nyújtó lakást vagy az egyik élőholt áldozatává válik?

Ebben a negyven perces epizódban egy két szálon futó cselekmény rajzolódik ki elénk: Egyszer ott van a jelen, ahol Helen menekül a zombik elől, másrészt flashback-szekvenciákban látható a közeli múlt, ahol egy tragikus szerelmi négyszög rajzolódik ki. Ez eddig mind szép és jó, gondolhatjátok, de mi az, amiért érdemes megnézni egy százezredik járkáló halottas alkotást, mi az, amit Bousman hozzátesz a műfajhoz? Ez egy nehéz kérdés, csak a rész legvégén tudtam választ adni rá, addig azonban alig van valami érdekes.

Tény, hogy az elsősorban a Step Up 2-ből ismert, ám horror-tapasztalatokkal is bíró Briana Evigan (Sorority Row, S. Darko) kellemes látványt nyújt, pláne ebben a rockeres ruhában, de a direktor mindent elkövetett, hogy ne csak őt, hanem inkább semmit se lássunk a New Year’s Day-ből. Elsőnek ott a sötétség, amit mindenütt valami erős, de kicsi vagy villódzó fényforrás tör meg. Oké, ezzel még nem lenne baj, végülis hajnali fél ötkor indult a történet, akkor ilyen az idő, meg hát horrorról van szó, de ha ehhez hozzávesszük, hogy Bousman mindenütt shaky camet használ, plusz hárompercenként valamilyen érthetetlen felgyorsított-villogó-elmosódó akármiket csinál, akkor elég gyorsan megunjuk, hogy semmit nem nézhetünk meg igazán. Ezen kívül, ha bármiféle erőszak történik, akkor azt se mutatja meg, csak a hangokat halljuk, és némi vért mutatnak, de például még azt sem tárják elénk, ahogy a szörnyek megharapnak valakit. Pedig lenne itt potenciál: van puszta kézzel darabokra tépés, szokásos emberevés, akad bárddal történő fejlevágás és lövöldözés is, ám ezekből semmi sem jut el hozzánk. A kevesebb néha több és én speciel nem vagyok oda a belezésért, de a Masters of Horrorból kiindulva többet vártam.

Miután kiderül, hogy zombis túlélő-horrorról van szó, akkor onnantól az embernek van egyfajta elvárása, hogy mit akar majd látni: Romero realisztikusan széjjelrohadt, csoszogó hulláit; Snyder rohanó, üvöltő élőholt ragadozóit vagy a Resident Evil szürreális mutánsait, de itt egyik sincs. A szörnyek egyszerűen fehérre meszelt emberek, akiknek nem valami rémisztő, a már említett képi módszerek miatt jobban meg sem figyelhető külsejéért gyagya, erőltetett szörnyhangokkal próbálnak meg kárpótolni minket. Jó, ez még elment volna, mondjuk, hogy alacsony volt a költségvetés. De mi van a forgatókönyvvel? Nem értettem például, hogy miért fontos Helen elhunyt fiútestvére? Azt vártam, hogy esetleg kiderül, hogy a srác is ebbe a fertőzésbe halt bele korábban, vagy feltámad majd és megjelenik, de nem, semmi ilyesmi nem volt. Többször szóba kerül és érezhető, hogy a karakter számára nagyon fontos volt, de a történet szempontjából egyáltalán nem az. Akkor miért kellett? A másik a szerelmi szál: itt semmiféle meglepetés nem fog érni minket. Az elejétől nyilvánvaló, hogy a ribancos külsejű barátnő lenyúlta a hősnő álompasiját (aki egyébként a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Glee-sztár, Cory Monteith) és a lakótárs váratlan vallomása se ér hidegzuhanyként, de azért ha figyelünk, akkor a szilveszteri éjszakán a buli közben kirajzolódik a várost sújtó vegyi katasztrófa és ez a felelős a zombulásért. De ez így még mindig nem érdekes. Szerencsére ott van az utolsó jelenet, ahol egy fergeteges csavarral megmutatják, hogy valójában mi történt tegnap éjjel és ma hajnalban, na ez viszont baromira tetszett, mert egyáltalán nem számítottam rá! Eme húzás viszont azt hiszem nem a forgatókönyvet készítő Steve Niles (30 days of Night), hanem a sztori alapjául szolgáló novella, a Dead Time megalkotójának, Paul Kane-nek az érdeme.

Röviden tehát: A zombis alműfajba tartozó New Year’s Day csúnya látványvilágával és lapos történetével nem tett rám túl nagy benyomást egészen a befejezésig, ahol egy remek fordulatnak köszönhetően a szexi hősnő durva éjszakája mégis pozitív élménnyé lényegült át számomra. Egy nézést megérdemel, és ha kibírjátok a végéig, nem fogtok csalódni!

Értékelés: 7/10

tvshaman