Nehéz úgy írni egy filmről, hogy az sikeresen a hatása alá von, még ha csak rövid időre is, de valahogy a látottakat egy nagyon kicsit háttérbe kell szorítani és objektíven értekezve érdemes megalkotni minden írást, hogy az támpontul szolgálhasson, persze a szubjektivitást nehéz lefaragni a minimálisra még ilyen körülmények között is. Az indie horrorok világában sem túl gyakori a több perspektívás makro-horror, azonban Chad Crawford Kinkle író-rendező gondolt egy nagyot és megpróbálta belerángatni a társadalmi feszültségeket és egy cseppnyi misztikummal keverve tálalta a The Woman színészeinek egy részével. Az összkép pedig rendkívül érdekes lett.

Persze jó értelemben, hiszen adott egy történet, ami ugyan nem nevezhető kiemelkedőnek, de ennél a filmnél legalább annyit jelent a színészi alakítás, ami hatalmas mértékben hozzájárul ahhoz, hogy élvezhető és legfőképp gondolatébresztő lehessen. A belterjes közösség, mely az erdőben tengeti mindennapjait, szinte teljesen a civilizációtól mentesen, egy kút irányítása alatt éli életét. A helyszín egyfajta szakrális jelkép, amely élet és halál ura: áldozatokért cserébe meggyógyítja a betegségtől szenvedőket. A főszereplő lány egy fiúval él át boldog pásztorórát, azonban kiderül, hogy rövidesen egy szomszéd család nagy tohonya fiához kell “csatlakoznia”, hogy utódokat szülhessen, lehetőleg minél többet. Miután kiderül, hogy terhes lesz, teljesen átértékelődik a világ számára és ebben van egy segítőtársa, a kissé bolond fazekas, akinek látomásai vannak, s így készít olyan edényeket, amiken emberek arca látható – a kút éppen kinek a vérét szeretné. A film második felében – bár sokkal több durvaság látható – nem a véres jelenetek dominálnak, sőt, szimplán a karakterek nézőpontjainak engedi át a történet vezetését az alkotó, ami azért örvendetes, mert ebben a történetben nincs igazán jó vagy gonosz, csak érdekek és szimpátiák feszülnek egymásnak. nehéz megítélni, hogy a lány mennyire cselekszik rosszat, amíg nem voltunk olyan helyzetben, hogy babát várnánk és nem lehet elítélni igazán az együgyű családot sem, akik vért kívánnak saját vérükért, hiszen fontos nekik a kötelék. Az persze más kérdés, hogy például a dogmatikusságban az apa és az anya különbözik és a mérleg nyelve az előbbi felé billen, mégis a kegyetlenkedéseivel bizonyíthatóan az anyuka az, aki a rend megőrzésén leginkább “fáradozik”.

Gyönyörű fényképezés jellemzi a művet, a vágások pedig elősegítik a szkript lassú folyását, amit csak a látomásos részletek törnek meg, igen hatásosan. Nincs veszett kamerarángatás, se egy helyben toporgó jelenetsorok, így pedig folyamatosan képesek lehetünk haladni a történettel együtt. Ami pedig a színészeket illeti, nagyon életszerűen mutatják be az egyes szereplőket, de kiváltképp Lauren Ashley Carter és Sean Bridgers nyújt maradandót, akik közt vibrál a levegő és végigcipelik a vállukon a jeleneteket. Bridgers ráadásul a The Woman után képes volt egy félelmetesen szerethető alakítást nyújtani, mégpedig olyan szinten, hogy Dustin Hoffman Esőembere óta nagyon kevés hasonlót láttam. A zene illeszkedik a kissé melankolikus környezethez és remekül kiegészíti a mondanivalót. A film gyengéje viszont a nagy mértékben érthetetlen CGI-effektek voltak, számomra legalábbis nehezen volt összeegyeztethető az egyébként jól összerakott képi világgal. Ez azonban elhanyagolható kritika, hiszen nem emészt fel az effektes játékidő pár percnél többet.

Nehéz volna nem ajánlani bárkinek ezt a filmet, mégis óvatosságra inteném az érdeklődőket, ugyanis nem tipikus mészáros vagy megbotránkoztató filmmel van dolgunk, ez egy mese, ami a valósághoz hasonlón túl sok boldogságot nem rejt, viszont a szomorúságában található az igazi kincs, amit ritkán tudnak produkálni még a függetlenfilmes körökben is. Nem való mindenkinek, aki viszont rálel az értékeire, nagyszerű nyolcvan perccel fog gazdagodni.

Értékelés: 8/10

Plendil