A hőségben az egyik legjobban várt rémfilmet sikerült megnéznem az előbbiekben és egyből az az erős gyanúm támadt, hogy a készítőket erősen befolyásolhatta a Wolfenstein játékszéria, ugyanis mind kinézetben, mind a kameraszög használatában (értsd found footage – kézikamerás filmről van szó) egyfajta First Person Shooter (FPS) stílust sikerült megalkotni, és annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt a Worst Case Scenarionak végül nem sikerült eljutnia a kezdeti stádiumból sehová, számos kinézet és ötlet tovább él Richard Raaphorst holland rendező jelen munkájában. Miután az első képektől kezdve oldalunkon is végigkövethettétek, hogy cseperedik a mű, az összegzést inkább szentelném a pozitív és negatív dolgoknak szentelni, amikből jócskán akad a filmben, de ha esetleg van bárki, aki még egyáltalán nem találkozott vele, annak álljon itt röviden a tartalom is:

A második világháború végén csöppenünk a filmbe, ahol egy maroknyi szovjet katona, mélyen az ellenséges vonalak mögött egy titkos felderítő hadműveletet végeznek, s amit egyikük folyamatosan filmez. A tagok egyre mélyebben törnek be és dúlnak fel épületeket, miközben apró jelekkel találkoznak, amik azt sejtetik, hogy valami nincs rendjén. Például egy német katonát találnak, akinek furcsa szerkezetek merednek előre a kezéből. Mit sem törődve a helyzet lehetséges súlyával, az egyszerű katonák bevackolják magukat egy templomba, ami csak kívülről néz ki Isten otthonának, mellette sírok vannak kiásva és az apácákat valaki egykedvűen szénné égette egy máglyán. A bajok akkor kezdődnek, amikor bent egy elektromosan működtetett hulla, akinek a kézfején egy oltári nagy svájci bicska van, indokolatlanul egyiküket kibelezi. Akkor kezdődik meg a kérdések megválaszolásának őrjítő művelete, miközben egyre több furcsa szerzet kerül elő, ezeket azonban nem vesézem ki (azt úgyis megteszik ők maguk a szereplőkkel), mert az egész filmet miattuk érdemes megnézni. Fogalmam sincs, honnan sikerült ennyi kreatív make-up-ost és dizájnert előkotorni, de valami eszméletlenül jól néznek ki ezek a kicsit steampunk beütésű élőhalottak, valamint végre képesek voltak arra ügyelni, hogy a fojtogató steril környezetet lecseréljék egy olyanra, amiről hihető, hogy ott éltek és bizony történtek dolgok, amiknek nem kellett volna, hogy megtörténjenek. Nagyon hatásos, hogy minimális számítógépes effekttel oldották meg a monsztákat, így aztán hiába tűnik egyik-másik bumszlinak, ugyanis élnek a képernyőn. Nagy kár, hogy ezzel szinte az összes jót el is mondtam róla, mert egyéb szegmenseiben szinte mindenhol elvérzik az alkotás.

A legnagyobb baj véleményem szerint a karakterek nulla megmunkálásával van, s bár az elejétől kezdve érezhető, hogy nem a személyes vívódások és a jellemfejlődés irányába mozdul el a mozi, azért némi energiát ebbe is fektethettek volna. Sajnos túlzottan is evidens a célja a szereplőknek, igazából Victor Frankenstein alakján kívül mindenki a feláldozható hús kategóriájába tartozik és ezt a készítők még csak palástolni sem akarják. Természetesen ez sem főbenjáró bűn, viszont egészen eddig az előzetesekkel és interjúkkal egy egészen más stílusú film kezdett körvonalazódni, ami miatt a magas elvárások borítékolhatóak voltak és ezt a lécet képtelen átugrani. A negatív lajstromon továbbszánkázva az Apollo 18 után megint borzalmasan művinek hat a filterezett kép, sőt, mondhatni két szék közé estek, hiszen igyekeztek azt a hatást kelteni, hogy egy régi kópiáról van szó, viszont sokszor túlzottan éles a kép, viszont így teljesen hitelét veszti ez a beállítás. A szereplők néhányszor fölöttébb értelmetlenül cselekszenek, de ez ugyanúgy igaz a szörnyekre is: egyik jelenetben elkapják a halálra rémült, de nem sokat mozgó kissrácot, később ugyanaz a “zombot” (így hívják őket a stáblistán)  rá sem hederít az egyik helyben akciózó katonára. A kép rángatása visszatérő motívum, de olykor mintha az akciótól lemaradva használnák. Bosszantó, hogy egy ilyen jó alapanyagból csak egy közepes film sült ki. Ami még kicsit ellensúlyozza a dolgokat, az az utolsó szegmens, ahol legalább egy kicsit a gonosz doktor magára vonja a figyelmet és  az ő adalékaival kicsit olajozottabban csúsznak át egymásba a jelenetek, bár a koherencia még így is olyan messze van tőle, mint kétfejű cápától az Oscar-díj.

Kicsit keserű szájízzel kellett tudomásul venni, hogy a virális kampány jobban sikerült magánál a filmnél és olyannyira lapos a cselekmény, mint Steven Seagal vicctára, de erre a virtuális náciszörny vizitre azért megéri benevezni, mert van benne potenciál, mégpedig a zombotok kinézeteiben és mozgásukban. Őszintén szólva adnék még egy esélyt a rendezőnek, hátha tanul hibáiból és legközelebb egy lényegesen jobb és valamennyire félelmetes filmet kreál majd. Az ötletet pedig még meg lehetne lovagolni, mert ki ne szeretne látni egy lépegető Sturmbannführert.

Értékelés: 5/10

Plendil